Sokan úgy gondolják, hogy ha az író szenved, akkor jobban megy neki az írás. Ez baromság. A szenvedés is olyan, mint bármi más. Ha túl sok jut belőle az embernek, tönkreteszi. A szenvedéstől való megszabadulás teremti a nagy írókat, mert az olyan jó, hogy attól az olvasó is jól fogja magát érezni.

Az irodalom előre érzi az emberi természetben erjedő indulatokat és változásokat.

Az "írás" nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg.

Az írás, amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki, magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni "játék".

A könyv és az irodalom csak a boldog kevesekhez jut el.

A gondolataimat az írás folyamata által, írás közben fedezem fel.

Egy-egy igazi kiadó nem más, mint a könyveiből összeálló mondat.

A költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak: de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak.

Az írókban él az igény, hogy kimondjanak dolgokat, és ez az idiotikus foglalatosság arra ösztökéli őket, hogy úgy emeljék fel a szavukat, hogy közben nem lehetnek biztosak benne, hogy bárki is hallgat rájuk. Ennek ellenére mi felszólalunk. Ehhez az íróknak joguk van - a társadalom pedig eldönti, hogy meg akar-e hallani bennünket.

Nem kell mindenáron írni. Sőt, igazából csak akkor kellene, ha valóban mondanivalónk van, esetleg nagyobb körben szeretnénk szórakoztatni. Nem hiszek az öncélú, önmagukért való alkotásokban.

Az író másképp éli életét, mint a többi ember, mivel írásaiba temeti lelkét.

Másként olvasunk reggel és éjjel, húszévesen és negyvenévesen, győztes hadvezér korunkban és befelé forduló szerzetesi állapotunkban, szerelmesen és rezignáltan.

Az iskolázatlan ember számára igen jó dolog az idézetgyűjtemények olvasása.

Minden költőben ott van a forradalmár, a megváltó.

A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem.