Bármely ösvényét is járod Végzet kertjének, nem egyszer, de sokszor kell választanod. Az ösvények elágaznak. Minden lépés, melyet Végzet kertjében teszel, választás; és minden választás meghatározza a jövő ösvényeit. Ám megeshet, hogy mikor végigsétálsz az életen s visszatekintesz, csak egyetlen ösvényt látsz magad mögött; és nem lesz más előtted, csak a sötétség. Olykor az ember Végzet ösvényeiről álmodik, s hasztalan töpreng. Az ösvényekről álmodik melyekre rálépett, s amelyekre nem... Az ösvények szétválnak, elágaznak és újra egyesülnek; talán maga Végzet sem tudja, hogy a kanyargó és kacskaringós utak valójában hová vezetnek. De ha mégis tudná, akkor sem árulná el neked. Végzet megőrzi titkait.

Van, amit meg kell tennünk. Néha megválaszthatjuk az ösvényt, amin elindulunk. Néha mások választanak helyettünk. S néha egyáltalán nincs mód választani.

Vannak, akik úgy tartják, hogy Végzet vak; mások inkább azon a véleményen vannak - és talán nekik van igazuk -, hogy Végzet már messze túl jár a vakságon, hogy igazából nem is képes másra, csak látni: látja az űrben csigavonalban forgó galaxisok által hagyott finom erezeteket; figyeli a bonyolult mintázatokat, melyeket az élőlények az időn keresztülutazva maguk után hagynak. Végzetből porszag és az éjszaka könyvtárainak illata árad. Nincsen lábnyoma. Nem vet árnyékot.

Azt mondják, hogy Kétségbeesés birtokán ezernyi apró ablak lebeg szétszórva a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök. Néha, mikor tükörbe nézel, érezheted, hogy Kétségbeesés rád szegezi tekintetét, érezheted, hogy kampóját a szívedbe akasztja, s belemélyeszti.

Vágynak olyan az illata, mint a nyári barack - de szinte csak tudat alatt érezni -, és két árnyékot vet: egy feketét éles kontúrral, meg egy áttetszőt, amely örökké vibrál, mint hőségben a levegő.

Az uralkodás nehéz, bölcsnek lenni pedig fájdalmas.

Az összes szerv közül a nyelv a legérdekesebb. Megízleljük vele az édes bort, de a keserű mérget is, s ugyanazzal a nyelvvel mondunk édes és keserű szókat.

Csak azt tudom tanácsolni, amit amúgy is mondasz magadnak. Csak túlságosan félsz, hogy megfogadd.

A kezdetek előtt nem volt semmi: se föld, se menny, se csillagok, se égbolt, csak a formátlan-alaktalan ködvilág és a szakadatlanul égő tűzvilág.

A világ egy lapos korong, körülötte tenger.

Egy világ addig nem igazi világ, amíg lakatlan.

Aki hallgat, ritkán vét.

Nincs dicsőség veszély nélkül.

Nincs öröm a vitézségben, ha nincsenek szép mezők és földek, amelyek hozzásegíthetnek a győzelmi lakomához.

Szebb vagy, mint bármelyik történet, amit hallottam, vagy bármilyen dal, amit bárd költhet. Szebb, mint egy hegycsúcs, szebb, mint egy gleccser, szebb, mint egy frissen behavazott mező hajnalban.