Az ősi gesztus, birtokba venni a világot, a gyerekekben változatlanul él. Ebben segít a mese. Ezt a vágyat beteljesíteni.
A jó mese olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől.
Szerelmes verset akkor is tudok írni, ha éppen nem vagyok szerelmes. A szerelem is egy téma. A halál is. Fiatalkoromban rengeteg verset írtam a halálról, pedig annyi idősen nem volt túl sok közöm hozzá. Ez szakma. A tehetségen kívül egy csomó mesterségbeli dolog is tartozik hozzá.
A versírás, talán furcsa, merthogy relatíve rövid formáról van szó, mégis rettenetesen időigényes, s ráadásul erőből, meg igyekezetből, meg szakmai tudásból nem megy. Ki kell várni, hogy jöjjön. S bár igyekszik az ember beüzemelni a belső motort, s padlógázzal nekihajtani a világnak, de ez a motor csak akkor indul el, ha kedve van hozzá. Egészen furcsa, hogy néha olyan, hogy számolatlan potyognak ki belőlem a versdarabok, néha meg mint egy kiszáradt kút.
Az írás, legalábbis átmenetileg, kiégette belőlem a valóság tudatát. Azt hiszem, végső soron ez is a dolga. Írjon az ember jót vagy rosszat - eltelik vele az idő.
Egy írónak kevés dolog tesz rosszabbat, mint állandóan írók között lenni.
Olyan nincs is igazából, hogy a diák ne szeresse az irodalmat, olyan van inkább, hogy azt nem szereti, amit mindenképp rá akarnak erőltetni.
Az írott versekről évszázadok óta mondogatják, hogy ma már nem érdekelnek senkit. A "szellemi elit" évszázadok óta leckézteti a "népet", hogy amit költészetnek érez, az csak giccs, hülyeség, bunkóság. De a "nép" vidáman lúdbőrzik tovább attól a költészettől, amit ő annak érez. És közben mégis folyamatosan hat egymásra a magas és az alacsony költészet. Azért időnként elkap az az érzés, hogy mi van, ha pont most jött el az a korszak, amikor az írott költészet tényleg kipusztul, esetleg magával a "szellemi elittel" együtt. Az írott költészet nem olyan cuki dolog, mint például a panda, de még a panda jövője sem felhőtlen.
Ha a szerző nem hisz a szövegeiben, akkor az olvasók, a hallgatók sem fognak.
Minden íróban van egy benne élő olvasó. Íróként egyedül a bennem élő olvasónak akarok megfelelni.
Nekem már ezzel a szóval is sok problémám van, hogy szépirodalom. Miért, van csúnya irodalom is? Ha van szépirodalom és csúnya irodalom, akkor én inkább csúnya irodalmat akarok írni.
Egy történet át tudja vezetni az embert a sötét helyeken. A történeteknek irányuk van. Egy jó történet egy útra tereli az összes gondolatot, nem hagy időt az elcsatangolásra, nem hagy teret másnak, csak a mesének, ahogy kibontakozik előtted.
Ahhoz, hogy valós személyekről írjunk, szülőkről, gyerekekről, szeretőkről, barátokról, ellenségekről, nagybácsikról, fivérekről vagy véletlenszerű járókelőkről, muszáj fiktíven ábrázolnunk őket. Úgy vélem, ez az egyetlen módja annak, hogy életre keltsünk valakit.
Az önéletrajzi munka kiindulópontja az, hogy teljesen magányosnak érezzük magunkat.
A világ és a benne szaladgáló emberek sokkal érdekesebbek, mint ahogy azt egy író egészében vagy töredékében vissza tudná adni.