Ebben az országban három dologhoz mindenki ért: a focihoz, a politikához és az irodalomtanításhoz.

Ha az ember verset ír, előbb-utóbb elküldi őket egy lapnak. És a lap előbb-utóbb vagy leközli, vagy nem közli le. És ha leközli, az ember vagy tud örülni neki, vagy nem. És ha tud, akkor van egy boldog éjszakája. És ha nem tud, akkor van egy pocsék élete.

Ki mondhatja el, hogy jókor tett pontot a sor végére? Temérdek sor van, egyik sem befejezett, elég egy toldalék, s az egész értelme megváltozik.

Jó olvasó holtig olvas.

A leírt szavakban nagy erő van.

A mese gyógyít, szórakoztat, mert örök.

Érdemes megfigyelni, hogy a nő mily mértéktelenül változik térben és időben. Változik a férfi is, de ez a változás inkább alkalmazkodás a nőhöz. A férfit minden korban egyfajta állandó törekvés jellemzi, a nőt viszont más-más. A nő arcát legjobban az irodalom tárja fel. Kérdéses, ábrázolják-e, vagy alkotják a nőt a költők? De ha olyannyira alkotják is, felfogásuknak a valósághoz kell igazodnia. Mondják, a nőkben tükröződik vissza legteljesebben egy-egy korszak. A nők örökösen fiatalok, öröklétig változnak, hogy minél könnyebben illanjanak el a férfikézből, amely amúgy is minduntalan utánuk nyúlik.

Jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.

Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság.

Igaz a mondás: a téma az utcán hever. Megtalálásának az a titka és trükkje, hogy a rá vadászó írástudó meggyőzze magát, hogy mindenből és mindenkiből ki lehet hozni egy jó sztorit.

Siker. A költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Én úgy képzelem, hogy Shakespeare azért tartozik a vígjátéki alakjainak a boldog befejezésekkel, mert a tragédiáiban olyan kegyetlen. Például a Hamletben. Vagy a Rómeó és Júliában. Majdnem szadista.

A drámaírók nem azonosak a regényírókkal. Olyan műveket alkotnak, amelyeket előadni, értelmezni kell. Újraértelmezni korok szerint. Shakespeare lángeszét bizonyítja, hogy olyan szenzációs nyersanyagot hagyott ránk, amely valóban túléli az időt, kibírja a számtalan újraértelmezést, amelyeket hozzávágunk.

A Bibliából is tudható, hogy egy jó és igaz gondolat csak akkor marad meg igazán az emberiség emlékezetében, ha mesébe ágyazzuk. A tízparancsolat - azaz a Szent Könyv üzenete - tíz sorban elfér. A Biblia mintegy százezer sornyi szöveg. A szerzők tudták, mi az, hogy publicitás.

Egy jó cikk, interjú vagy novella átmossa íráskészségünket, kimossa belőle a hétköznapok stílushordalékát, mint az emberi szervezetből a mérget a tiszta víz.