Már a téma és stílusválasztás is olvasóválasztás.

A nagy műveltségnek és az intelligenciának nem szükségszerű következménye a jó írásbeli kifejezőkészség. (Amint egy íróembertől se várjunk minden esetben nagy bölcsességet, vagy magas IQ-t!)

Semmi sem szerez annyi gyönyörűséget a szerzőnek, mintha azt látja, hogy munkáit mások tiszteletteljesen idézik.

A regényírót ne kösse érzelmi viszony alakjaihoz, hanem véleményem szerint írja le őket, legyenek bár jók vagy rosszak, ugyanazon egykedvűséggel.

Egy írónak önmagát is eladhatóvá kell tennie. Kell némi flanc, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését.

Ahhoz, hogy behálózzuk az olvasót, meg kell újítanunk a kliséket.

Hiába szép a szöveg, ha nem érted, megette a fene.

Amikor valaki ír egy regényt, az ötlet sohasem eredeti. A tudományban viszont olyan dolgokat figyel meg a kutató, amiről senki sem tudott korábban.

Törjenek rád az írások a váratlanság erejével, ne készülj föl, úgyse lehet rendesen semmire.

Írni mindenki tud, aki ráér.

A betű csak illúzió, a szöveget a kultúrád rakja össze, egy pont után jön egy nem pont, de a szemed elintézi, hogy végül vonalnak lássad.

Ha egy szöveg a hibát eszközként használja, értelemszerűen javíthatatlanná (tehát a lehetséges legjobbá) válik.

A téboly és az irónia egymás formái.

A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk - mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban -, azt én sohasem akartam.

Aki meghal, az megszűnik létezni. Nincs, tehát megszólíthatatlan. A hamu elszáll a széllel, a lélek nem bolyong negyvenkilenc napig, nem jár közöttünk, nem figyeli, mennyire hiányzik és kinek. Néha mégis előfordul, hogy a test és a vér eltűntével itt marad valaki. Írónak kell hozzá lenni.