A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk - mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban -, azt én sohasem akartam.

Abból áll az élet, hogy letagadjuk, elködösítjük és magunknak se valljuk be, hogy voltaképpen nem csinálunk semmit.

Tudod, hogy mondják azt, ha a kis sündisznó nem jár be dolgozni? Na? Sünnap.

Növénynek lenni végletesen letisztult és valószínűleg nagyon egészséges létmódot takar. Egészséges többek között azért, mert a növények kívül-belül többnyire rém tiszták, általában nem fogyasztanak nehezebb, zsírosabb ételeket. Ezért talán az sem baj, hogy a legtöbbjük sajnos nagyon keveset mozog.

A növények inkább rezegnek, remegnek és inognak, bár ez a mozgás is ugyanolyan fárasztó és kimerítő lehet, mint egy komolyabb kocogás vagy gyalogtúra.

Különösen kedvelhetőek a növények, mivel nem csak vegetáriánusok, de többnyire igazi bendőjük, gyomruk sincs, ezért nem is kakálnak. Ebből is látszik, hogy milyen csodálatos, kifinomult létezők ők.

Ki lehetne izmosabb, keményebb, feszesebb, valamint karcsúbb és tökéletesebb egy hatalmas fenyőfánál, selymesebb, lágyabb, harmatosabb a zsenge pázsitnál, kedvesebb és jótékonyabb a friss és zamatos gyümölcsű barackfánál?

A növények általában elégedettek sorsukkal, ha emberi érzésekkel akarnók felruházni őket, akkor úgy mondanám, hogy többnyire jókedvűek, kellemesen érzik magukat. Kevésbé bizonytalanok a jövőt és a fejlődés irányát illetően, mint sokszor mi, nyugdíjasok.

Az emberi irodalom és művészet hallucinál, mi sem természetesebb ennél. Ez valószínűleg munkahelyi ártalom, olyasmi, mint amikor beomlik a bánya, léket kap a tengeralattjáró, vagy leolvad a hűtőszekrény.

Egyedül az emberek tartózkodhatnak tartósan kövek, téglák és cserepes tetők között, no meg nehezen érthető műveik, ártalmas szándékaik és megfejthetetlen vágyaik.

Visszatérő hibájuk az embereknek, hogy nem rendelkeznek objektív, mindannyiuk által elfogadott és betartott erkölcsi alapelvekkel.

Az élet elszáll, eltűnik a sok szép pillanat, és mi marad utána? Hit, reménység, szeretet, aszott test, mely már nem működik rendesen.

A magyar katonák soha többet ne öljenek embereket, csak a gépeiket és a muszklijukat fejlesszék, hátha mégis szükség lesz rájuk, és ne adj' isten megint beköszönt a világvége. Akkor lehet, hogy muszáj lesz lövöldözni. Bumm. Bumm. De addig is harcoljunk a Világbékéért, s maximum csak csirkéket, halakat, disznókat gyilkoljunk!

A munka, a robotolás talán el tudja vonni az ember figyelmét a katasztrofális helyzetünkről, de akinek jut idő meditálni, hamar bekattanhat.

Ez a világ oktondi, baljós és sötét is egyben. Számomra úgy tűnik, nagy szerencse kell ahhoz, hogy itt valaki valóban megtalálja a helyét. Általában csak csúszkálunk ide-oda.