Az ember többnyire irigyli másban azt, amire ő maga nem képes.
Aki házasságra lép, az maga és a világ előtt is vállalja, hogy tartozik valakihez, és kitart mellette jóban-rosszban.
Mindenki szokjon hozzá, hogy olyat lát és hall, ami őt esetleg sérti. Tessék tudomásul venni, hogy ilyen a világ: sokszínű.
Nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek. Valószínűleg azért változik a nyelv, mert nincs, ami visszatartsa - bizonyos korlátok között. Nincs akadálya, hogy a generációk, tájegységek módosítgassanak rajta, mert úgyis csak annyit tudnak módosítani, hogy ne sérüljön a kommunikáció. Egy hasonlattal élve: olyasféle a nyelv, mint egy ösvény a réten keresztül. Folyton változik a nyomvonala (egy tócsa, egy kő, egy kinövő bokor miatt, vagy akár az emberi járás természetes kilengése miatt), ám ez voltaképpen nincs kapcsolatban a céljával, azzal, hogy átjusson a rét túlsó végére, sőt részleteiben néha még el is téríti attól. Az ösvény mint ösvény mégis változatlan, azaz sosem fog például félkörben visszafordulni a rét innenső oldalára, mert el kell jutnia a célba: a nyelvnél ez cél a közlés, a kommunikáció, amely minden változás közepette is megvalósul.
A nyelvész számára a "szabály" nem valami illemszabályt jelent, nem iskolai "nyelvhelyességi" előírást, hanem a beszélők által önkéntelenül követett stratégiát.
A nyelvi rendszerek mind jók úgy, ahogy vannak, minden nyelven ki lehet fejezni mindent, csehül is a határozottságot (bár nincs névelő), magyarul is a nemeket (bár nincs nyelvtani nem), angolul is a tárgyat (bár nincs tárgyeset). Minden nyelv tökéletes rendszer, a nyelvben "szükség" soha nincs semmire, ugyanúgy, ahogy a kígyónak sincs szüksége lábakra.
Másodlagos manapság az internetes és az sms-nyelvhasználat: szinte csak írásban jelentkezik, és főleg a szókincset, helyesírást érinti - a nyelvtant, a nyelvi rendszert nem. Az új technikák szem előtt vannak, ezért kisszámú nyelvi újításaik feltűnőek, mint a messziről látszó templomtorony, ezért hajlamosak vagyunk őket túlbecsülni. Az ember hajlamos ilyeneket mondani: "Mióta újraaranyozták a templomtornyot, ez nem ugyanaz a falu!" Ez a megfigyelő lélektana szempontjából érthető, de ha a faluban az emberek ugyanabból élnek, ugyanolyan vallásúak, ugyanaz a polgármester, akkor ez ugyanaz a falu, hiába csillog a templomtorony.
Hiába szép a szöveg, ha nem érted, megette a fene.
Nem arra mondjuk, hogy didaktikus, aki tanítani akar, hanem arra, aki hülyén akar tanítani.
A jó művész ijesztgeti közönségét. Szörnyűségekről számol be: jobb, ha tőle halljuk először, ha tőle tudjuk meg, mi vár ránk.
A művész mindent megtehet - ám ezért szörnyű árat fizet: a művészt senki sem sajnálja.
A szerelem, vagy egyszerűbben: a kapcsolattartás bizony tapasztalat kérdése is. Olyan, mint jól zongorázni: nemcsak ihlet, átélés és tehetség kell hozzá, hanem gyakorlás, technika és rutin, főleg saját erősségeink és gyengéink pontos ismerete.
Az embernek a saját teste és lelke olyan, mint hangszer: meg kell rajta tanulni játszani, ki milyet kapott.
Minél többféle tükörben nézzük meg magunkat, annál jobban megismerjük az arcunkat.
Nem árt többfélét megismerni, sőt éppen az embernek magát olyan téren is megerőltetni, ahol voltaképpen nem remélhet teljes sikert.