Hogy lehet, hogy a láthatatlan emberek magányosak lesznek, ha végre észreveszik őket?

Az emberek sokféleképpen kérnek. Néha például azzal, ha nem.

A döntéseink mi magunk vagyunk. Döntenünk kell, ha akarjuk, ha nem.

Azt hiszem, embernek lenni annyi, mint vágyakozni. Kívánni. Akarni. Általában azt, ami pedig már megvan. Ez mérgez meg mindent.

A történetek vadállatok, és képesek mindig a legváratlanabb irányokba fordulni.

Az ember először azt mondja, hát jó, messze nem tökéletes, de elmegy, aztán meg hozzászokik. És egy napon arra ébred, nem is érti, hogyan romlott így el minden.

Ha valakiben van elég akaraterő és bátorság egyszer megtenni az utat, az nekivágna újra, nem?

- Hogy lehet megküzdeni ezzel a sok ellentmondó érzéssel?
- Úgy, hogy kimondod az igazat.

Ha senki nem vesz észre, akkor vajon létezel-e egyáltalán?

Az eszeddel könnyen elhiszed a kegyes hazugságokat, miközben tisztában vagy a fájdalmas igazsággal, ami a hazugságokat szükségessé teszi. És az elméd megbüntet, ha mindkettőben hiszel.

Az élet csupa szenvedés és fájdalom. Az emberek folyton csak bántani akarnak, nem szerethetsz senkit és semmit, mer` elveszik tőled vagy tönkrezúzzák, te pedig egyedül maradsz és szüntelenül harcolnod kell, szüntelenül menekülnöd, hogy életben maradj.

Az ember élete befejeződhet még a halála előtt.

A jelen a miénk, és ez több, mint ami sokaknak egész életükben jut. Hozzon bármit a jövő.

Nem szavakkal írod az életedet. Tettekkel írod. Nem az a lényeg, hogy mit gondolsz. A lényeg az, hogy mit teszel.

Nincs mindig jó. A mesék hősei nem mindig egyértelműen jók vagy rosszak. Ahogy az emberek többsége sem az.