Amikor bizonyossá válik, hogy nincs pillanat, melyben ne hiányozna, ez az érzés lassan mindent meghatároz az életedben. Előbb a napok végtelenek nélküle, aztán az órák, végül minden perc.

Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak.
Testem teste, vérem vére: mi vagyok én nélküle?

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok,
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.

Rettenetesen hiányzol, szerelmem. Amikor elutazol, magaddal viszed az életet, és ilyenkor valamiféle tartalékelem segítségével élek, ami legjobb esetben kitart addig, amíg visszajössz, és újra életet lehelsz belém.

Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.

Ma is nélküled lett este, pedig a reggel ezt még elképzelhetetlennek tartottam. Újra és újra egyedül maradok, és szembe kell néznem magammal segítség nélkül. Most ebben a pillanatban talán a magányom is csak arra ürügy, hogy rád gondolhassak. Szeretnélek látni - ennyi az egész. Néha ez is sok.

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

- Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
- Ha azt mondom - mert az vagyok rég - "éhes"
nem azt jelenti: "jöhet az ebéd,"
még azt sem, hogy: "három napja nem ettem"
de a hiányt, hogy - mért nem vagy mellettem!

Amikor a másik hiányáért magunkat is siratva és szégyellve időnként akaratlanul is felzokogunk, és álmunkban lucskosra sírjuk a párnánk, mert úgy hozza a sors, hogy imádott társunk elhagyott, fájdalmunktól felriadva ölni is tudnánk. Talán ezt az érzést nevezzük szerelemnek.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.

Én megnyitottam egy kaput,
öklöm a zárat leütötte.
Te behunytad a szemedet,
nem érdekelt, mi van mögötte.

Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?

Mezőkön, pipacsok közt,
tengeri szivacsok közt,
a nyárban, a tavaszban,
esők, ha lassan esnek,
akarva-akaratlan
mindig téged kereslek.