Csak nélkülözz: az élet így tanít.
Hiányzani fog mindig valamid.
Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör;
De puszta híja sírodig gyötör.

Már semmi sincs a semmi sincsen
kezemben régen nincs-kezed
semmi lóg üres bilincsben
idehazudom emlékedet.

Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.

Vágyaink pusztulóban
szívre szív alig dobban
fogoly vagyok hiányodban.

Furcsa, hogy bár nincs jelen, mégis úgy érzem, mintha itt lenne velem. A hiánya olyan éles és intenzív, hogy szinte pótolja őt.

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
- ha jössz - talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?

Mikor a sötét gondok hangja hallgat,
S édes áhitat dala ring a számon:
Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom,
Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Nincs magányosabb érzés annál, ha egy olyan valaki mellett alszol, aki úgy hiányzik neked, mintha nem is lenne melletted.

Ahányszor csak lehunyom a szemem, az ő arcát látom magam előtt. Így aztán elég gyakran becsukom a szemem.

Emléked arca élesül,
akár régi rézmetszeten
a véső biztos, kemény karca.

Csak a szeretett lénytől való elválásunkkor vagyunk képesek felmérni szerelmünk nagyságát. Azon a napon, amikor elszakítottak tőled, jobban szenvedtem, mint el tudnád képzelni, és szomorú szívem máig nem talált nyugodalmat.

Csak kuporgattad, rejtetted magad:
dohos kincsüket eszelős vének.
Nem tudtad: az él csak, aki ad...

Tél van helyetted - elmentél a nyárral,
tenyérnyi ég sem símogatja formád
fagyott nyomát a parthomokban immár.

Borzas hajam ujjaid után vágyik,
nem a rendért, simogatásért nyöszörög.

Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.