A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?

Mit vehet el a halál tőlem
mindenem szétosztottam
aki akart kapott belőlem
talán csinálhattam volna jobban
eldönti kinek hatalma
mennybe jutok pokolra
csakis így lehetett élnem
vagy nem én lettem volna.

Már semmi sincs a semmi sincsen
kezemben régen nincs-kezed
semmi lóg üres bilincsben
idehazudom emlékedet.

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Az ember érzi
semmi nem a régi
körülötte jövők ragyognak
de sehogy sem érti
miért nem érdemelt jobbat.

Szaladnék feléd, akár egy kisgyerek.
Megfognálak, megmondanám: megkerestelek.

Nem megyek hozzád már évek óta
hittem így könnyebb lesz talán
de nem kudarcba fulladt minden próba
te vagy az egyetlen hiány.

Volt néhány évünk, véget ért.
Elromlott, mindegy is, miért,
hagyjuk hát végre, kit mi sért,
ez, amit ránk a sors kimért.

Melléd simulok, elmesélem:
butaság volt az elmenésem,
de jó volt a távol.
ott égett belém: hiányzol.

Lehetett volna szerelem
de nem tudtam jól kitalálni
hol a helyem amikor lettél
azon a májusba forduló estén.

Utoljára a lélek hagyja el
a süllyedő testet.

Tudom, a mesék és a valóság között húzódó határok szinte sérthetetlenek, de a remény, a hit nélkül, hogy az esti tüzek mellett a szívekből kilobogó vágyak nem válhatnak valóvá egyszer, számban megkeseredne a nyál.

Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.

Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.