Szívemben elpusztult a hős
minden álmom bizonytalan
a szó mérge régi ismerős
- beléhaltak már annyian.

Nem ismerlek - csak a hibáidat tudom -
lekéstelek de annyi mindent lekéstem már

A viszolygó érzés szívemben egyre nő
a kifosztott múltból nem fakad több erő

Megtanultad az önzést egészen
tudsz semmit sem felejtve élni
és nem akarhatsz mást
mint elfelejteni mindent.

Benned vacogtam hideglelős lázban
hiába öleltél - belülről is fáztam -

Meddig él a vágy
s a vágyban a félnótás remény meddig él
meddig él az emlék
és emlékedben meddig élek én.

Egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez
mégis emlékeim közt bolyongsz
szüntelen vétkezésben.

Elloptad tőlem az arcodat
csak gipsz vagy és márvány
csak menny és kőpokol
mégis téged kereslek szakadatlanul.

Hittem
hogy veled
tenyerembe zárom a világot
de a mámor lassan cinikus
szavakká savanyodott
s tekintetedben fölvillant
a kivégzőosztag gyilkos sortüze.

Rontás... megsarcolt álom...
- benned semmivé lettem -
egy vágy adósaként te
itt maradsz mégis közted és köztem.

Ami elveszett azt nem kell már keresni
maradok holttérben egy kifosztott senki

Lehunyt pilláid mögé
rajzoltam kusza álmokat
s hogy megnyugtassalak
szívem dobbanásával
magammá visszhangoztalak.

Vágyaink pusztulóban
szívre szív alig dobban
fogoly vagyok hiányodban.

Idegen test voltál - keresztfa s nem oltár -
álnokul mégis a hűséggel zsaroltál
a béke törékeny (csak ennyit értem el)
azóta nem is vagy - csak bennem létezel...

Mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem
múltunk söpröd össze amíg megérkezem