Egy életen át az öröm hiányzott!
- Mit az örömtelen sosem feledhet. -
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!

Nem is mi örülünk, barátaim,

Őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

Akit az Isten elhagyott:
az hagyja el az embereket.
Aki nélkül megvan az Isten:
az emberek is megvannak anélkül.

Ameddig élek
ne gondolkodjatok helyettem -
ameddig élek
hagyjatok szabadon tévednem.

Ne siránkozz. De ne is örülj.
Ne hallgass. Ám ne is kiáltozz.
Ne áldj senkit. És ne is átkozz.
Ne könyörögj. Ám ne is könyörülj.

Adott, ameddig adhatott
álmot, ébredést - de mire? -
az élet.
- de hogy ennyire
elfogyhatott?

Nem vettétek még észre
hogy minden örömötök
két bánat közé ékelődik?
Ezért tűnik nékem mindig úgy
minden mosolyotok kezdete
mintha éppen akkor
hagytátok volna abba a sírást -
s minden mosolyotok végén
mintha már ott fuldokolna
a következő sírás kezdete.

Szakadt reád annyi gyalázat
hogy abból fedelet
ácsolhat föléd az alázat
s a szeretet.

Végül is elfeledlek. - Éppen úgy,
Mint annyi mást: - fontosat, napi gondot,
(Mert az voltál.) - S mint mellékest, bolondost,
- Egy nap a kettőnk ügye is avult,
Dohos, molyrágta, ronggyá foszlott múlt
lesz!

- Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
- Ha azt mondom - mert az vagyok rég - "éhes"
nem azt jelenti: "jöhet az ebéd,"
még azt sem, hogy: "három napja nem ettem"
de a hiányt, hogy - mért nem vagy mellettem!

Élni? Igen - csak épp nem minden áron.
Nagy áron? Talán. De nem bármi áron.

Valamiképp olybá tűnsz ma már
ahogy a valótlan is van
(a maga módján)
ahogy a hazugság
olykor még hihető is
- csak éppen nem igaz.

Aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen, hanem
annak ellenére, hogy bármilyen.