Úgy látom én, mióta megvagyok,
Hogy aki hisz, az megcsalatott máris.
Sőt, hogy amiben hinni lehet, az
Eleve irreális.
A szegény ember minden élményét, kalandját, egyhangú élete minden eseményét nyavalyáinak köszönheti; éppen ezért másról sem beszél, csak bajairól; belőlük menti mindazt a csevegni valót, amit a gazdagok utazásaikról hoznak magukkal. A nyomorultak egyetlen beszédtémája: maga a nyomorúság.
A természet fütyül az esztétikára; bánja is, mit látunk mi benne rútnak vagy szépnek!
Tökéletes az, amiben semmi hiba nincs. De amiben minden hiba megvan, azt sem mondhatjuk másnak, mint tökéletesnek.
Színlelni sem lehet a világ végezetéig. Akivel sokáig így viselkedünk, mintha szeretnők, azt idővel csakugyan szeretni kezdjük: a forma, minél üresebb, annál inkább szereti tartalommal kitölteni magamagát.
Van a szellemnek bizonyos ökonómiája: ami egyszer már megvan, azt nem kell még egyszer megcsinálni. Mihelyt a hanyatt heverő állattetem képét valaki egyszer már tökéletesen megfogalmazta, minekünk nem kell újra vesződnünk ezzel, egyszerűen ellophatjuk tőle - erre való az idézet.
Tanulj, tudj, törekedj; nyújtsd a kezed csak azért is - de akkor számolj azzal, hogy engedelmes eszköze leszel fölötteseidnek. Vagy a felsőbbség szolgálatát kell vállalnod feltétel nélkül, vagy a bandafegyelmet; vagy a kényszerítők, vagy a kényszerítettek falkája fogad be, s még jó, ha mindkettő ki nem tagad! Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között - ez épp a szabadság.
Miután hosszú hónapokat töltöttünk egy közösségben, meg kell tudnunk ítélni, kitől mi telik ki.
Kripliség és balszerencse egymásra talál, kölcsönösen táplálja egymást, beáll a circulus vitiosus, s ebből már sosem lehet kitörni, ezt már soha helyreütni, kinőni; hiába lohol a nyomorult, hogy a lelke szakad ki, sosem éri utol környezetét; aki kriplinek született, holta napjáig kripli marad.
Teszerinted kicsodák a katonák; nem azok az okosak-e, akik abból élnek meg, hogy meg fognak halni?
Csakis azt a parancsot add ki, aminek a végrehajtásában biztos lehetsz - ez a parancsolás egész tudománya.
Amíg szenved az ember, addig nem tört meg egészen, addig még lázadni is tud. Aki szenved, már ezzel is lázad; aki el akarja fojtani lázadásunkat, annak előbb a szenvedést kell bennünk megfojtania. A szenvedés maga lázadás, egyet nem értés és tiltakozás; a nagy baj akkor kezdődik, amikor nem is szenvedünk többé.
Az engedelmesség, mint tudjuk, valósággal provokálja az újabb parancsot.
Nem lehetne azért egészen jól meglenni a Földön, ha nem élnének rajta emberek?
Amíg idő van, van még remény is.