Vagy egyedül vagyok, és összesűrűsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, "társasági" módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.
Meg kell változnom, sokkal nagyobb mértékben meg kell nyílnom, nagyobb mértékben kell rád támaszkodnom, és még közelebb kell kerülnöm hozzád. Ezeket mind tanulnom kell, mert eddig, egész életemben az ellenkezőjét tanultam.
Rettenetesen hiányzol, szerelmem. Amikor elutazol, magaddal viszed az életet, és ilyenkor valamiféle tartalékelem segítségével élek, ami legjobb esetben kitart addig, amíg visszajössz, és újra életet lehelsz belém.
Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.
Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne.
A nagyon nagy öröm, ami olyan nagy, hogy az már felfoghatatlan - amikor elérkezik az ideje, kiszabadít mindenféle sötétséget, mindenféle kínokat és félelmeket.
Szerettem Henriket a magam gyerekes és szertelen módján. De nem tudtam róla semmit. Sem róla, sem magamról. Két év alatt... két rövid év alatt eltékozoltuk a szeretettartalékainkat.
A szeretet nevében elkövetett becstelenségek az ember művei, melyek megsemmisítő erővel bizonyítják, hogy szabadok vagyunk, és nincs bűn, amit ne követhetnénk el.
Sokféle szerepet játszunk. Van, amelyik szórakoztat, és van, amelyiket azért játszunk, mert mások elvárják tőlünk. Legtöbbször azért, hogy védjük magunkat.
