Minden reggel úgy ébredek, van Isten, de mire leszáll az éj, elveszítem.

El-eltűnődöm
keserű csillag alatt:
mivégre éltem?

Az emberek agyafúrt aljassága, mérnökien kitervelt becstelensége idővel már nem dühít, inkább elszórakoztat, néha elkápráztat. Úgy látszik, ez az igazi emberi műfaj, ebben igazán nagy, emberi az ember: az aljasságban és a becstelenségben.

A csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot.

Az emberek nemcsak gonoszak és kegyetlenek, hanem rendetlenek is, hanyagok, közömbösek. S ez csaknem több baj okozója, mint a gonoszság és kegyetlenség.

Néha kevésbé vagyunk szomorúak, ha becsap valaki, akit szeretünk, mint hogyha nem csap be.

Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból sem adnék
Bárkinek is meleg hűséget.

A reménység régen elhagyott,
elfelejtett boldogság vagyok.

Gyakran megesik, hogy csalódunk emberekben, nem érnek fel a reményeinkhez.

Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió.

Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt.

A teljes reménytelenségnél a reményben-csalatkozás a rettenetesebb.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, -
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst - virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.

A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!