S ha születik más, egy jött-ment idegen,
a régi "énnel" akkor mi legyen?
mondják majd: igen! szakított a múlttal,
a megszokással, a régen tanulttal,
mégis, ha mint embert nézzük... más,
merő tévedés lett, megalkuvás,
kezében bot, nincs szívében zsoltár,
más istent hisz, más urat szolgál,
része az önző, számító világnak,
csupán árnyéka régi önmagának.

Tetőled távol
mit tudnék magammal kezdeni,
s te mit várnál
egy ismeretlen mástól?
Vajon a hév, ami ma összeláncol
meg tud-e minket védeni?

Két testben egy lélek
voltunk... mindketten vétlen;
menjünk el inkább észrevétlen
egymás mellett, nem kellenek
szavak; láthassalak úgy, mint
mikor enyémnek tudtalak...

Nem gondolok ki semmi újat,
hagyom jövőm, s veled a múltat
idő kútjába elsüllyedni,
hozzád többé már nem köt semmi.

Új dallam zúg bennem, lázban égek,
tenni szeretnék valami szépet.
Várlak, gonosz az idő, nem halad,
ha nem vagy itt, üres a pillanat!
Mi ez? Tagadom! Futok előle,
mégis akarom! Hagyom, hogy teljék
benne kedve a sorsnak s neked.
Te akartad, hogy megszeresselek!

Ural a szépség bűvös hatalma,
csábít a szépség birodalma.
Keresni fogom, amíg csak élek,
gazdagodjék véle a lélek.

Mennyire szeretlek!
érzem, ez szinte fáj.
Töröld le könnyemet
becéző szavakkal
és ölelj magadhoz
ezen az éjszakán.

A reménység régen elhagyott,
elfelejtett boldogság vagyok.

Helyet kereshet nálam a léted,
lényegem ízét, titkát ha érted
s én aki benned magamat hiszem
mert akarom, magammal viszem
a hitet, hogy bennem magad látod,
valós lényedet bennem találod.

Hiányod homályos szürkeség,
szomjúhozlak, sóvárgom érted,
jól tudom, nem vezet visszaút,
elindulok, talán elérlek.

Űzött ma hozzád a vágyam,
légy ringató puha ágyam,
lényeged titkára szomjazok!
Nyírfaág karokkal fonom át
pillanatunk gyönyörét,
s lankadó tüzébe hamvadok...

Én - Te leszel már és Te - Én leszek!
Léted, ha mégis visszaveszed
volt önmagad vissza hiába várod,
rezgéseid atommezeje nem szabad,
sokkal szegényebb, sokkal gazdagabb
lényegünkből ami majd megmarad.

Teher a hála,
de a hálátlanságnak
fájóbb a súlya.

Csodálni a lét kristályvirágát,
szívekbe hajló fényes ágát,
s e szépséget mind csokorba szedve
vigaszul hozni az embertelenbe.