A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.

Ellenségeink rólunk alkotott véleménye közelebb jár az igazsághoz, mint a magunké.

Néha kevésbé vagyunk szomorúak, ha becsap valaki, akit szeretünk, mint hogyha nem csap be.

Valahányszor másnak teszünk szépet, attól félünk, hogy összeakadunk szerelmünkkel.

A szerelmeseket azért nem untatja az együttlét, mert mindig önmagukról beszélnek.

Mindannyian igyekszünk felölteni az illő ábrázatot és külsőt, hogy a többiek annak lássanak, akinek szeretnénk látszani, vagyis elmondható, hogy az egész világ - megannyi álarc.

Az ember minden szerepében sajátos arckifejezést és külsőt ölt magára, hogy olyannak lássák, amilyennek ő szeretné. Valóban igaz, hogy a valóság csupa maszk.

Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs.

Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincsen szüksége senkire; de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek.

Ha ellenállunk szenvedélyeinknek, az inkább gyengeségünknek, semmint erőnknek tulajdonítható.

A féltékenységben több a hiúság, mint a szerelem.

Az öregség: zsarnok, aki a halálbüntetés terhe mellett tilt el bennünket a fiatalság minden örömétől.

Jobban járunk, ha az eszünket arra használjuk, hogy elviseljük a bennünket ért bajokat, mint hogy azon töprengjünk, miféle bajok is érhetnek.

Valódi szelídségre csak a nagyon határozott emberek képesek, akik szelídnek látszanak, azok többnyire gyengék, s gyengeségük hamar keserűségbe fordul át.

Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem más, mint rettegés az igazságtalanságtól.