A szívem, a szíved, a szívünk,
a kettőnk gyönge szíve!
Mennyi harc várt és hány kudarc,
s mily súlyosak, szegényre!
Csoda, hogy máig is dobog,
s ha ránk-terül az éjjel:
a szívem, a szíved, a szívünk
bírja még szenvedéllyel!
Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legízesebb,
ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legszínesebb,
ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legformásabb.
A félelem tán elcsitulna,
ha fejem az öledbe hullna,
ha csöndesítnél, símogatnál,
éjjel-nappal velem maradnál
és fülemhez szorítva szádat
megsúgnád: a halál sem árthat!
Várlak, szerelmesem, a füstben és kavargásban. A szívem világít. Neked világít a szívem. Eléd szökken a szívem. Miattad szorul el a szívem. Érted zümmög, reszket, dörömböl a szívem. Csak én szeretlek téged magadért!
Elzuhanó lét tanúja, te lélek, ki most belőlem vetsz a mulandóra szemet,
vallj, mielőtt a mindig-mindenkinek-rövid élet átrobog rajtad és eltemet:
valljad, lelkem, hogy a kezdete- s végeláthatatlan vonulás árnyékképein át
milyen vonzások árama hat reád, részvétté delejezve zord filozófiád?
Nem kérdi a mezők lilioma mi végre él
kérdésektől meg-nem-törten éli liliomsága színeit
bennünk a színek elsápadnak
hiábavaló kérdések pörölye zúzza meg életünket.
Szeretet csak egyenlőségben virágozhat, egyenlőség pedig csak úgy, ha másokat se tiltunk el attól, amit mi magunk - nyíltan vagy titokban - olyan szívesen művelünk.