Pszichiáter kezére került, s az fölfigyelt szerteburjánzó, regényes fantáziavilágára, valamint arra is, hogy ő ugyan nem hajlandó megkülönböztetni a valót a képzelttől, lépten-nyomon mesélget magának, szépet, rútat, fehéret, feketét és ezerszínűt is, vagyis öngyógyító természet. Következőleg nincs szüksége elmészre.

Ha belegondolok, csak egyképpen tudnám elviselni, hogy hazug vagyok. Ha ezután önmagamnak, legfőbb kritikusomnak is hazudnék, mígnem lényem átformálódna, s a hazugot látnám igaznak.

Az ember általában reggel döbben rá, hogy jóval többet is alhatott volna. Ekkor azonban késő már. Kezdődik a nappal, s én, még mindig a szerelemnél maradva, azon tépelődöm, hogy évezredek óta erről szól az élet és a művészet, s mégis, ahány megfogalmazás, annyiféle arculat. Ezzel ellentétben a reggel mindig egyforma, fel kell tápászkodni: irány a fürdőszoba, a konyha, az iroda. Hallottunk már gyöngyéletről, de gyöngyreggelről soha.

A legtöbb nő háborúnak tekinti a hódítást, s az első megnyert csatától kezdve uralkodni vágyik. Többé már nem dicső hadvezér, hanem rabszolgahajcsár: jogcímeket kohol hozzá, berendezkedik a győzelem kényelmében, s ezzel mind több kényelmetlenséget teremt, amelyek hamar nyomorúsághoz vezetnek.

Attól tartok, téged akarlak szeretni. Így döntöttem. És miért ne lehetne villámcsapásszerűen beleszeretni valakibe? Sokkal időigényesebb, hogy kiábránduljunk belőle.

Végre rájöttem, hogy az ezerarcú szerelem erre is jó: csillapítja a fájdalmat, átoltja a szeretetet.

Szeretnék regényhős lenni: az író derekasan elrendezné tornyosuló gondjaimat, s végül elvonulhatnék a jól megérdemelt nyugalomba.

A mohó férfifantázia (ha van, s ha már nagyon hiányol valami szívmelengetőt) arra is képes, hogy lelket leheljen egy búgócsigába. Lelket kölcsönöz neki és beleszeret. Annak rendje és módja szerint.

Akit ezernyi tégely, illatszer, ruhanemű, fotó jelez az otthon falai között, az nem mehetett el, hihetetlen, hogy meghalt.

A dzsungel törvényeire ráhúztuk a csipketerítőt, de a kézimunkázó ollóval ölni is lehet. A barbárság álarcot öltött, viselkedik, affektál, bálba jár, zsakettbe bújik. A civilizáció különös szövegkörnyezetben hallat magáról, hiszen az ő előretörésének eredménye a kivesző állat- és növényvilág. Igen, a tudatlan, gyilkos hordának, amely lassan eltörli az életet a földről, ez a neve: civilizáció.

Felnőttel is megesik néhanap; olykor-olykor a nagy cinikusok is azon kapják magukat, hogy olyan magától értetődő bizalommal fogadnak be valakit, mint kölyökkoruk óta sem. Valami furcsa, jóságos kábulat ez: a szem tágra nyílik, hogy többet elnyelhessen, a szív és a lélek összekoccanás nélkül, egyként éli át a szeretet áramlását, e keringés nagyszerű melegségét.

A nagy pitiktől ne zavartasd magad. Ha belemész, beleragadsz. Rád zárják a korlátoltság humortalan, fantáziátlan, fölösleges szorongások gyötrelmeivel teli kalodáját. Emelkedj föléjük, tudd, mi a fontos. A fontos nem te magad vagy, hanem a szöveged, amelyen át a maga tágasságával, csodálatosságával érzékeled a világ szépségeit. Engedd meg magadnak, minél gyakrabban, annál üdítőbb, hogy átfolyasd magadon azt, ami igazán megnyugtató.

Harmóniában élek önmagammal. Néha szerelmesen elcívódom velem. A kudarcaimért leginkább magamat hibáztatom.

Végső soron nem is olyan borzasztó megöregedni. A fene se érti, miért nem lehet mégis túlélni.

Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger. Vagy azt, hogy honnan fakadnak indulataink; egyáltalán minek jövünk a világra, s ha már itt vagyunk és úgy-ahogy agyoncsapjuk az időt, mivégre kell elmenni végül? Ott vannak a nagy írók. Álomgyönyörűen írnak, borzongsz a szépségtől, de elfogy az utolsó betű is, leteszed a könyvet, és még mélyebb benned a hiány, ha több is a tiszta élmény.