Már fel sem kell néznem, úgy teszem a dolgomat; minden mozdulat magától jön, s közben olyan érzésem van, mintha egyidejűleg egy másik dimenzióban járnék, emlékképek között. Ez az öregség.

Az élet szép, úgy hírlik. Amint az ember fegyverszünetet köt önmagával. Amit aztán a felek, hol az egyik, hol a másik, rendre megsértenek.

A lélek a legjobb kozmetikus. S ha a lélek keserű, a legdurvább arcfirkásszá válhat.

Minden kapcsolatban normális jelenség s nem vésztünet, hogy időnként jobb egyedül; hogy az érzelmek is vágynak pihenésre; fáradtságuk múlékony.

Távollétében már-már fellélegzett, holott tudhatta volna: nélküle színét veszti a világ. A fájdalom porrá éget mindent. Sutává lesznek a mozdulatok, és végül eltompul a szív. Nincs tovább.

"Örökké", ez alighanem azt jelenti a szerelmesek nyelvén, hogy bármikor érjen is véget, téged sosem felejtlek el.

A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.

Aki azt állítja, hogy reggelente tök laza, szemernyit sem ideges, és egyáltalán nem tanúsít kötözködő magaviseletet szeretteivel szemben, az szemenszedett hazug.

Az emberek korról korra fejlődve nem tanulnak az ősök hibáiból, hanem újra meg újra elkövetik azokat, ráadásul halmozottan. A hibákat és hülyeségeket majmoljuk elődeinktől, nem pedig az értelmes, bölcs, hasznos dolgokat.

Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják.

Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret.

Soha ne bízd az életedet lerágott körmű biztonsági emberre.

A mesélők is folyton az igazságot mondják, csak épp ők másként realisták; hát ez a csodatételük titka.

Amit magadba fojtasz, az belül alattomban tovább rág. És ha megszabadulsz egy-két nyavalyás görcstől, több hely jut az örömöknek.

Olvadékony érzelem az, amit ingyen ád az élet.