Szédítő szemei voltak, akár a tenger hullámai, az ember minden vágya, hogy belevesse magát, aztán vagy a habok hátára kél, és elúszik a végtelenbe, vagy a mélybe ragadja az örvény, és vége!

Csak a szerelmes férfi kérdőjelezi meg minden döntését, minden cselekedetét. Csak a szerelem állítja meg a harcos kezét, és plántálja a fejébe a kételyt, hogy szíve hölgye vajon nem tartaná-e kegyetlennek. Csak a szerelem kényszeríti a férfit, hogy egyszerre legyen a legjobb és a legesendőbb. Néha mindez ugyanabban a szent pillanatban.

Belesajdult a szívem, és végre nem a rossz fájást éreztem, hanem a jót, a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy pillantásra, egy érintésre lecsap, hogy igen, szeretem ezt az embert, ezt tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem... maga a boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta végig a testem, az élet szikráját csiholta fel bennem.

Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.

Ha a kérdésre lehet egy egyszerű igennel vagy nemmel felelni, tedd azt, ha nem, akkor kezdj el
magyarázni.

Az élet rossz döntések sorozata, és csak reménykedhetünk, hogy szép, hosszú sorozathoz lesz szerencsénk.

Az embernek meg kell találnia azt a fajta szeretetet, amiből építkezhet, és nem beérni azzal, ami összezúzza.

Önmagad elől úgysem bújhatsz el. Nem rejtőzhetsz el a saját kellemetlen gondolataid elől. Sajnos.

Még soha nem működött ilyen prímán az életem. Nem akarok megint a semmibe zuhanni, megint tönkre vágni mindent.

Mi a szerelem? Néha egyszerűen az, ha önmagadat adod, és hagyod, hogy akit szeretsz, szintén önmaga legyen.

Az olyan ház, amely belülről repedezik, előbb-utóbb összedől.

A panaszkodástól a nehézségeid még nem hagynak el, legfeljebb a társaid.

Amikor a vállamhoz ért, úgy éreztem, a földkerekség legpuhább, legmelegebb takarója ölel magába. Biztonság, meleg, amibe belefúrod, befészkeled magad, és hónapokon keresztül alszol, majd újjáéledve, sértetlenül felébredsz, és a föld megújul. Érintésében a tavasz varázslata bújt meg.

Az ember azt utálja legjobban a másikban, amit önmagában se szeret.

Az ember olyan dolgokat is elpusztít magában, amiket mások sosem tudnának tönkretenni. Sokszor nem az a kérdés, hogy odavész-e a lelked egy darabja, hanem hogy melyik darabja lesz az.