Rengetegen nem értik a humorom. Ha egy kicsivel bizonytalanabb vagyok, azt gondoltam volna, hogy nem jók a vicceim.

A jó és a rossz nem két külön világ, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala, és tényleg minden csak azon múlik, épp milyen megvilágításból nézed.

Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?

Régebben szerettem azt gondolni, hogy meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Hogy valami vagy fekete, vagy fehér; vagy igaz, vagy hamis. Míg egy nem túl szép napon a színek összemosódtak, szürkébe borult a világ. És azóta egyszerűen nem tudom, hová lépek, és mi a helyes.

Nem hiszek abban, hogy minden fohász meghallgatásra talál, de abban igen, hogy Isten figyel.

Semmi sem mossa olyan tisztára az agyat, mint a félelem.

Nem menthetünk meg mindenkit. Tulajdonképpen bizonyos napokon azt hiszem, nem menthetünk meg senkit sem. Először mindenki mentse meg magát, utána közbeléphetünk mi is, és segíthetünk.

Az ember azt gondolná, hozzászoktam ahhoz, hogy nem tudom, mi folyik körülöttem, de egyáltalán nem így van. Csak morcos leszek tőle, és kicsit ijedt.

Nem szeretem feloldani a gátlásaimat. Ha egyszer el akarom veszíteni az önkontrollom, ellenőrizni akarom, hogy mennyire is veszítem el.

A félelem jobban összeköt, mint a szeretet vagy akár a gyűlölet, és jóval gyorsabban működik.

A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás.

A szánalom gyilkos érzelem. Annál csak a vak gyűlölet és talán a szerelem veszélyesebb.

A legtöbb ember azzal tölti az életét, hogy menekül az elől, amitől fél.

Mindenki fél a haláltól. Azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, nehéz dolguk van a halállal. Nehezen tudják megemészteni, hogy meghalunk, és megszűnünk létezni.

A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet.