A szívnek nem lehet parancsolni. Senki se szándékosan forgatja fel a saját életét, vagy választ párt úgy, hogy direkt megbántsa azokat, akik szeretik. Néha egyszerűen így alakul.

Szerettem őt teljes szívemmel, ilyennek szerettem, mert tudtam, ha lefosztanám róla a sok kis stiklit meg a ravaszkodás millió álruháját, már nem is ő lenne. Már nem is szerethetném.

Ha más szívébe akarsz belelátni, először a magadét kell megvizsgálni.

Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni.

A hatalom porondjain először meg kell értened, hogy mindenki hazudik, csal, és hogy nincs barátod. A paradoxon az, hogy nem mindenki hazudik, csal, és vannak barátaid. A probléma ott lakozik, hogy az egyik mosolygó arc és kézfogás ugyanolyan, mint a másik, és ha tökéletes hazugok vesznek körbe, miként tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól, barátot az ellenségtől? A legjobb,ha mindenkivel illemtudóan viselkedsz, kedvesen, mosolyogva, bólogatva; légy barátságos, de soha ne légy barát, mert soha nem tudod megmondani, ki van az oldaladon.

Haszontalan dolgoktól megszabadulni nem feladás, hanem maga a felnőtté válás.

Amikor a világ kivérezteti belőlünk az eredendő ártatlanságot, már csak a csöndesebb, megfontoltabb vidámságra futja.

Miért is viseljük ilyen megadással ezt a végtelen szadizmust, ami sorsnak becézi magát?

A remény felütötte gyenge fejét, és én vigyázni fogok rá, mert szerelem nélkül az ember lelke elszáradna.

Néha, nagy ritkán magamban beszélek. Remek tanácsokat adok magamnak. Időnként még meg is fogadom őket.

Közelebb lépve hozzám, hosszan rám pillantott, és ez a nézés intimebb volt minden simogatásnál. A bőröm halványan izzani kezdett, mintha lenyeltem volna a holdat, és most a bőröm alatt világítana. Testemen minden szőrszál égnek meredt, a lélegzetem elakadt. És mindez egyetlen pillantástól.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.

Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.

Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.

A halál ott kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, lassan maga alá gyűrt minket a rettegés, és nekem se erőm, se tervem nem volt ellene.