Csodálatos sors, mézesmostoha kegyetlenségeddel hullahegyekbe darálod semmi létünket, gyásztól, keserűségtől bemohosodott világunkat elárasztod kínnal, szenvedéssel, hogy egyetlen szavadra édessé váljanak a percek.

Sokszor nem vesszük észre a szerencsénket, pedig egy pislákoló lámpa is boldoggá tehet bennünket, elhalványítja az arcunkon tolakodó áruló jeleket, amit a lelkiismeret vagy valami belső szorongás kényszerít ki belőlünk.

Azok az emberek vagyunk, akik sok mindent el tudunk tűrni, de van, amikor minden megtelik, és nem fér bele semmi.

Nem bírtak letörni a kudarcok. Két szó visszhangzott bennem, "akarni" vagy "nem akarni". És ha akartam, nem ismertem korlátokat, gátat vagy akadályt.

A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság.

Így szokás minden búcsúzáskor, torkig enni vagy inni magunkat, nem érezni az elválás pillanatait. Mindig ez fáj a legjobban. Ezeket a perceket kell elzsibbasztani, hogy ne fájjon a nagy műtét, ahogy a sors kegyetlen késével felhasítja a lelkünket.

Ne féltsd a farkasokat, nem eszik meg egymást, amíg van min rágódjanak.

Sokszor a szerelem jegyében képes az ember önmagát is megtagadni, mert a másikat boldoggá akarja tenni.

Akinek mindég a mások igazságát kell elfogadnia, annak nagyon kevés az örömünnepe.

Nem mindig szükségesek érzelmeink kifejezéséhez a szavak, belső indulataink álcázatlanul kitelepednek arcunkra, ha a lelkünket ostorozzák.

Hisszük a semmit, mert évszázadokon át megcsontosodtak a gyökerei, pusztít, öl, fertőz, hitet, félelmet követel. Felfal mindent, létünket megsemmisíti és újjáteremti, addig kínoz a félelemmel, amíg bátrak leszünk saját bilincseink rabságát elviselni. Hol van ennek a világnak a tiszta kék ege, mely alatt hosszú hajú fekete tündérek eloldozzák a gúzsba kötöttek bilincseit.

Ne akarjon az ember más lenni, mert úgysem lehet más, de az legyen, ami.