Egy nap talán értelmet adsz egykori kínos harcainknak, a szemembe nézel és ott végre megpillantod önmagad. Mert egymásban maradtunk kiírhatatlanul, sorsfordítóan, visszafordíthatatlanul. Átírhatatlanul. Ameddig engem, addig önmagadat is megtagadod.
Ki kellene élvezned az életedet! Csak lazán. A sorsod megoldja önmagát. A dolgok megtörténnek, aztán elmúlnak. Állapotok, amelyek úgysem tartanak örökké.
Mi, férfiak a legnagyobb bánatunkban könnyezünk, örömünkben nevetünk, tiszta sor. A nők azonban hajlamosak szomorúságukban kacagni, boldogságukban pedig sírni, aztán csodálkoznak, hogy képtelenek vagyunk kiigazodni rajtuk.