Jóindulatú jó barátok - gyakran ez a legrosszabb fajta - bőven elláttak a szokásos közhelyekkel, úgyhogy vagyok olyan helyzetben, hogy mindenkit figyelmeztessek: az "őszinte részvétem" tökéletesen elegendő. Nekem ne mondja senki, hogy még fiatal vagyok. Hogy az idő minden sebet begyógyít. Hogy ő már jó helyen van. Hogy ez valamiféle isteni terv része. Hogy legyek boldog, amiért megismerhettem egy ilyen szerelmet.

Hallom ezt a csontig rágott "jobb az elvesztett szerelem, mint az el nem nyert" szöveget. Ez sem igaz: nem jobb. Nekem ne mutassák meg a Paradicsomot csak azért, hogy aztán a szemem láttára fölperzseljék.

Tudom, mit gondol. Hogy ez csak egy ostoba nyári románc volt. De nem. És félek, hogy soha többé senkit nem fogok úgy szeretni, mint ahogy őt szerettem. Butaságnak tűnik. Mindenki ezt mondja. Lehet, hogy igazuk is van. Nem tudom. Még mindig olyan fiatal vagyok. De nem érzem magam annak. Mintha csak egyetlen esélyem lett volna a boldogságra, és azt elszalasztottam volna.

A halál közelségében csak még jobban áhítjuk a létezést. A világ nem más, mint a szélsőségeket elválasztó vékony határvonalak együttese.

A gyűlölet felemészti az embert, és megfeledkezik arról, ami igazán fontos.

A zsenialitás átok. Legalábbis én így látom. Egyesek szerint a géniuszok másképp fogják fel a mindenséget, mint mi, többiek. Olyannak látják a világot, amilyen valójában - és ez a borzalmas tisztánlátás őrjíti meg őket.

Az ember útja állandóan keresztezi egymást másokéval. Így működik a világ. Összeütközünk, és valakinek néha bántódása esik.

A gyász letaglóz, mindent elborít. De ritkán költözik be a barátokhoz, legyenek bármilyen közeliek is. A családdal azonban ott marad, valószínűleg örökre, mert ez a dolgok rendje.

A tragédia csak fényt gyújtott, és meglátták a repedéseket, amelyek mindig is ott voltak. Talán mindnyájan sötétségben élünk, elvakítanak a mosolyok meg a jóság álarca. Talán a tragédia csak annyit tesz, hogy leveszi rólunk a szemellenzőt.

Az ember megérzi a gonoszt. Egyszerűen meg tudja állapítani, kiben bízhat, és kiben nem.

Igazságot kell szolgáltatni. Ha a bíróság nem képes rá, akkor a hozzá hasonló embereknek. De ez nem jelenti azt, hogy az igazságosztóknak ne kellene személyes árat fizetniük a tettükért.

Az ember olyan sok vitás helyzettel találkozik az életben, és szereti az egyértelmű megoldásokat. Sokkal könnyebb, ha valakit szépen be lehet sorolni egy kategóriába, szent vagy szörnyeteg, ördög vagy angyal. De ez szinte sohasem működik. Legtöbbször nincsen fekete vagy fehér, csak a szürke különböző árnyalatai.

Örök hibám, hogy túl közel kerülök az emberekhez, mégis újra meg újra elkövetem. Ki nem állhatom a csöpögős filozofálgatást arról, mennyivel jobb megismerni a szerelmet, mint soha nem találkozni vele.

Nem szégyen a győzelem, de veszíteni is lehet büszkén.

Az ember DNS-ébe kódolva van, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, hiába tudja róluk, hogy nem kellene.