Az évek során megtanultam, hogy az életet és a halált, a kivételes szépséget és az elképzelhetetlen rútságot, a legártatlanabb helyszínt és a rémisztő vérfürdőt csak egy hajszálvékony fal választja el egymástól. És ez a fal egy szempillantás alatt átszakadhat.

Az ember nem szökhet meg a hazájából, mint ahogy ők tették. Hiába gyűlölöd a kormányt vagy a rendszert, az embereket, a saját népedet nem tudod meggyűlölni. A hazád mindig a hazád marad. Örökké.

Bárkinek kezdünk el vájkálni a múltjában, találunk valamit.

Eszembe jutott, amit a kínvallatások áldozatairól olvastam, akik kétségbeesetten igyekeznek uralkodni magukon, és mindent elkövetnek, hogy ne kiáltsanak fel, és ne mutassák ki a fájdalmukat, mert nem akarják megadni ezt az elégtételt a hóhéraiknak.

Számomra a halál az halál - végleges és visszafordíthatatlan, ami után nem következik semmi. És ezen se drága virágtartók, se gondozott sírhantok nem tudnak változtatni.

Világított a hold. A holdfény az erdőben mindennek megváltoztatja a színét. Mint azok a színes lámpák, amelyeket az apám használt régebben. Fekete fénynek hívták őket, pedig inkább lilák voltak. Amire rávilágítottak vele, annak megváltozott a színe. A hold ugyanilyen volt.

Homályosak voltak az emlékeim. Nem emlékeztem már, hogy mi volt a valóság, és mi az, ami csak a képzeletemben történt meg. Csak a varázslatra emlékeztem. A vágyra. Fiatalok voltunk, ügyetlenek, tapasztalatlanok, de mégis volt benne valami fantasztikus.

A nyári szerelmek mindig véget érnek. Ez íratlan szabály volt. Mint egyes növények vagy rovarok, akik nem tudják túlélni azt az évszakot. Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Őszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást. A fiatalok olyan ostobák.

Az amerikai társadalom hajlamos ugyanolyan sztereotípiákat gyártani a városokról, mint az etnikai vagy más kisebbségekről.

Minden emberben van valami odabent. Valami, amit meg lehet hajlítani. Ki lehet nyújtani. De ha túlfeszítik, akkor eltörik. És vele együtt az ember is.

Rájöttem, hogy akiket szeretek, azokat nem tudom irányítani. Ezért azokat irányítom, akiket nem szeretek.

Bizonyos értelemben az ember mindig tizenhét éves marad, és arra vár, hogy elkezdődjön az élete.

Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.

A nemtudás - a bizonytalanság, a kétség - inkább olyan, mint a termeszek, vagy mint egy gyógyíthatatlan betegség. Belülről emészt fel. Nem tudod megállítani a rothadást. Nem tudod újjáépíteni magad, mert a kétség örökké gyötörni fog.

Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak - függetlenül attól, hogy szeretjük-e őket vagy sem.