A legtöbb ember vagy leértékeli, vagy túlértékeli magát. Haszontalan csődtömegnek érezzük magunkat, vagy éppen ellenkezőleg, Isten kegyes ajándékának az emberiség számára. Mindkét véglet téves. Az igazság az, hogy érzéseinknek, gondolatainknak és magatartásunknak, amelyek személyiségünket alkotják, egyaránt vannak erős és gyenge pontjai.

Nincs két egyforma ember a világon. Sokan vannak, akik egy adott területen jobb képességekkel rendelkeznek, mint mi. Viszont kivétel nélkül mindenkire igaz, hogy amíg bizonyos területeken kiemelkedő, másban nem annyira jó, vagy éppenséggel semmilyen képességekkel nem rendelkezik.

Aki a kudarcot választja, nyilvánvalóan kudarcélményben lesz része. Aki azonban a sikert választja, még a kisebbrendűségi érzése sem fogja meggátolni abban, hogy elérje a célját.

Nem kell a tökéletesség látszatát keltenünk ahhoz, hogy fontosnak tűnjünk mások szemében. Az emberek semmivel sem fogják kevesebbre becsülni azt, aki beismeri saját gyengeségeit. Ellenkezőleg, aki magát különbnek mutatja, csak elidegeníti magától embertársait.

Saját történetünket nem áll módunkban megváltoztatni, csupán elfogadni tudjuk.

A kimondott szavakat nem lehet visszavonni, a tetteket nem lehet meg nem történtté tenni. Bocsánatot kérhetünk a hibákért, de nem törölhetjük el az elkövetett bűn következményeit.

Jóllehet a beszélgetéshez két ember kell, a hallgatás megtöréséhez és a kezdeményezéshez egy is elég.

Ha a szeretet választás kérdése, akkor szerethetjük a házastársunkat annak ellenére, amit tett vagy éppen elmulasztott megtenni. Szerethetjük őt saját érzéseink ellenére is. Csalódottságunk, megbántottságunk, megvetettségünk, magányosságunk, haragunk, sőt ellenérzéseink ellenére is dönthetünk úgy, hogy szeretni akarjuk a házastársunkat. Nem vagyunk az érzéseink rabszolgái.

Az egyedüllét nem csupán az egyedül élők osztályrésze. Sok házaspár él egy fedél alatt, érzelmileg azonban teljesen elszigetelődve egymástól.

A haragtól való szabadulás leghatékonyabb módja a beismerés; a legrosszabb pedig az elfojtás.

A keserűség nem más, mint az elfojtott harag, amelyet hosszú időn keresztül magunkba zártunk, mígnem egész érzésvilágunkat és szemléletmódunkat meghatározza. Miközben vég nélkül járatjuk múltbéli sérelmeink lemezét, újból átéljük a fájdalmat és a haragot, mígnem állandósul bennünk a vágy, hogy elégtételt vegyünk mindezekért. Az újrajáratott lemez barázdái mélyen bevésődnek a tudatunkba. Negatív indulatunk idővel keserűséggé csontosodik, és gyűlölettel emlegetjük házastársunkat, aki tönkretette az életünket. Nem vesszük észre, hogy valójában mi választottuk állandó társunknak a haragot, amely így módon egész életünket megfertőzte.

Ne vádoljuk magunkat a harag érzéséért. Ez egyetemes emberi tulajdonság, amely abból a képességből fakad, hogy mélyen meg tud érinteni bármi, ami fontossággal bír számunkra. Ám törekedjünk arra, hogy érintettségünk építő cselekvésre sarkalljon.

A helyes döntés kétségtelenül nem a legkönnyebb, de minden esetben a legjobb megoldás.

Igazságtalanságnak tűnik, hogy amennyiben az egyik fél megtagadja a visszatérést, a másiknak nem marad más választása, mint ezt a döntést elfogadni. Az emberi kapcsolatok természete azonban ilyen.

Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy a barátunk legyen. A barátság két ember közötti hallgatólagos egyezség. Ha az egyik fél úgy dönt, hogy felrúgja ezt az egyezséget, a másik hiába próbálja meg életben tartani a kapcsolatot.