Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés - szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.

Egy nőt imádni kell vagy elhagyni. Középút nincs.

Csak az látszik olcsó, silány holminak, amit nem viselnek önérzetesen.

A szerelem aláássa az ember jellemét.

Könnyű felejteni, amíg az akarat reflektorai világítanak, de a pihenés óráiban, a kimerültség óráiban erősebbek a kísértetek.

Segíts, ha tudsz; tégy meg mindent, amíg lehet - de ha nem tehetsz többé semmit, felejts!

Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy te csak játszol velem és kicsúfolsz.

Akinek pechje van, az orrpiszkálás közben is kitöri az ujját.

Mindig azt hittem, hogy minden ember ellenzi a háborút. Aztán rájöttem, van, aki nem, de annak nem kell odamennie.

Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá.

Csak amikor az unokáim viselkedését látom, akkor tudom pontosan, jól neveltem-e a gyermekeimet.

Gyilkosnak kell lenni, hogy tiszteljék az embert.

A magány társakat keres, és nem kérdezi, ki a társ. Aki ezt nem tudja, az soha nem volt magányos, csak egyedülálló.

Mindnyájunkban több személy lakozik. Különböző személyek. És néha önállósítják magukat, és egy darabig ők uralkodnak, és az emberből más ember lesz, egy olyan ember, akit előzőleg nem ismert. De aztán visszaváltozik régi önmagává.

A szükség koraéretté tesz, s a fiatalság tisztánlátását nem zavarja se érzelgősség, se előítélet.