A legnagyobb bizonytalanság is - ha nem a halálhoz vezet - elvezethet egy olyan bizonyossághoz, amelyet nem rendít meg semmi.

A nőknek nem magyarázni kell; foglalkozni kell velük.

Az öngyilkosság lehetősége egyfajta kegy, amelynek az ember csak ritkán van tudatában. A szabad akarat illúzióját kölcsönzi az embernek. És valószínűleg többször követünk el öngyilkosságot, mint egyáltalában sejtjük. Csak nem tudunk róla.

A vallás is sok véráldozatot kívánt a sötét évszázadok során. Abban a pillanatban, mihelyt őt magát nem üldözték többé, ő kezdte el az üldözést, máglyával, karddal és kínvallatással.

Egymástól távol tízszer hosszabb, mint együtt.

Ameddig az ember gúnyolódik és fél, megpróbálja kisebbnek tüntetni fel a dolgokat, mint amekkorák.

Jellemző, hogy ha az ember átengedi magát a pániknak, azt hiszi, hogy mindenfelől fényszórók irányulnak rá, és a világnak egyéb dolga sincs, mint hogy őt keresse. Úgy érzi, hogy testének minden sejtje önállósítani akarja magát, a lábai rángatóznak, mozgásteret akarnak biztosítani maguknak, a karjai csak védekezni és ütni szeretnének, az ajka meg a szája csak remegve tudja visszatartani a megformált kiáltást.

Veszély esetén a látásunk megváltozik - nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.

Nem azt akarja-e mindenki? Megtartani, amit nem lehet? És szabadulni attól, ami nem akarja elhagyni az embert?

Vajon nem veszíti-e el az ember folyton azt a valamit, amiről azt hiszi, hogy az övé, csak azért, mert mozog? És nem csak akkor áll-e mozdulatlanul valami, ha már nincs többé, és amikor már nem változhatik? Nem csak akkor birtokolhatja-e igazán az ember?

A világ sohasem tűnik szebbnek, mint abban a pillanatban, amikor éppen bezárják az embert.

A kényelmes társas együttélésnek az egymás iránti tapintat az alapja.

A kellemetlen emlékekben volt valami jó: meggyőzték az embert, hogy boldog, noha egy másodperccel előbb még azt hitte, hogy nem az. A boldogság fokozatok kérdése. Aki ezt tudja, ritkán boldogtalan egészen.

Ha az ember úgysem tehet semmit a másikért, nyugodtan egye meg a kenyerét, ha éhes, mielőtt még elveszik tőle. Sohase lehet tudni, mikor veszik el.

A veszteségeket nehezebb volt elviselni, ha az embernek nem volt hazája.