A vándornak legyenek kalandjai, de nem olyasmi, ami megsebzi a szívét, ha tovább kell állnia.

A kételkedés és a türelem a kultúrember tulajdonsága.

Minél primitívebb az ember, annál jobbnak tartja magát.

Az üldözött egy idő múlva többnyire okosabb lesz az üldözőknél.

Az alvó ember fülében néha egy szellentés is úgy hangzik, akár a mennydörgés.

Tudta, hogy bizonyos társadalmi osztályok évszázadokon át mindig egyformák. De azt is tudta, hogy mik a lázas korhadás és a dekadencia jelei. Langyos érzékiség; kitenyésztett és megóvott gyengeség; tehetetlen gúny; okosság cél nélkül; önmagáért való elmésség; kifáradt vér, mely kis kalandokban, kicsinyes kapzsiságban, csiszolt durvaságban, felületes kultúrában és lomha unalomban tesped tovább. Az uralkodó osztály. Annyi bizonyos, hogy ezek nem mentik meg, nem váltják meg a világot.

Minden szerelem magában hordozza az örökkévalóság vágyát, és ezért válik örökösen kínzóvá. Mert semmi sem marad meg belőle. Semmi.

"Magának könnyű, maga egyedül van" - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt.

A tegnap elmerült, nincs könny, nincs varázslat, mely visszahozhatná.

Kik vagyunk? Kicsoda ön, ki vagyok én, kik a többiek, és kik azok, akik már nincsenek többé? Melyik a valóságos: a tükörkép, vagy az, aki a tükör előtt áll? Az élő, vagy az emlék, a kép, amelynek már nem fáj semmi?

A bizonyosság sohasem fáj. Csak az, ami előtte meg utána van.

Negyvenéves vagyok, iskolába jártam, tanultam és töprengtem, tudást és tapasztalatot szereztem, szenvedélyek szűrőjén finomodtam, élmények üllőjén keményedtem, évről évre hidegebb és ridegebb lettem - már nem hittem semmiben, és eszembe sem jutott, hogy még ilyen naiv lehetek valaha, de íme nem használt semmi, a tapasztalat nem tart vissza, a tudás nem józanít - a szenvedély tüze átrágja magát a cinizmuson, mint a száraz fán, mely évek óta korhad.

Sokat ivott, a tudat kulisszái elmozdultak helyükről, az idő csörgő lánca szétpattant, ilyenkor erőre kaptak és félelmet nem ismerően rajzottak körülötte az emlékek és az álmok.

Szikrák vagyunk, és nem tudjuk, hogy merre fúj minket a szél.

Sértés ellen van védekezés; a részvét ellen nincs.