Az üres tér az időben. A szoba, ez a kivilágított kis kamra, ugyanolyan, mint azelőtt - és itt van megint az egyetlen ember is, akit szeret, és valami furcsa módon mégsem ugyanaz már ő sem, megfoghatná akár, csak a karját kellene kinyújtania, de számára mégis és már örökre elérhetetlen.

Soha nem volt több hamis próféta, több hazugság, több halál, több rombolás és több könny, mint a mi századunkban, a huszadikban, a haladás, a technika, a civilizáció, a tömegkultúra és a tömeggyilkosságok századában.

Ha nem kívánunk nagyon sokat: minden ajándék.

Emlékezetünk nem elefántcsont ereklyetartó egy pormentes múzeumban, hanem állat, amely él és zabál és emészt. Önmagát falja fel, mint a mondabeli főnix, hogy tovább élhessünk és ne pusztuljunk el miatta.

Soha semmi sem maradandó, sem az én, sem a te, és legfőképpen a mi.

Jó vége csak annak lehet, ami azelőtt egyfolytában rossz volt. Akkor mégis jobb, ha valaminek csak a vége rossz.

A gyűlölet sav, amely felemészti a lelket, teljesen mindegy, hogy az ember maga gyűlöl, vagy őt gyűlölik.

Az idő a halál nagyon gyenge főzete, amelyet lassan adagolnak nekünk, mint valami ártalmatlan mérget. Kezdetben felélénkít, s még azt is elhiteti velünk, hogy szinte halhatatlanok vagyunk, de mikor napról napra, cseppről cseppre erősebb lesz, savvá változik, amely zavarossá teszi és felbontja a vérünket. Még ha meg akarnánk is próbálni még hátralévő éveinkkel visszavásárolni az ifjúságot, nem tehetnénk: az idő sava megváltoztatott bennünket, kémiai összetételünk már nem ugyanaz, tehát egy csodának kellene történnie.

Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint az ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában.

Beszélhetünk, ameddig akarunk. Attól csak a zűrzavar lesz még nagyobb. Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. És mások, amelyeket megérteni sem lehet.

Nem hinnéd, hogy mi mindent el lehet felejteni. Nagy áldás ez, és pokoli nyomorúság.

Aki sokat néz hátra, könnyen nekimegy valaminek, vagy a mélységbe zuhan.

Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.

Nincsenek megközelíthetetlen szigetek. És a nyugtalan szív nem ismer korlátokat; legkönnyebb elveszíteni azt, amit a karjában szorít az ember, sohasem azt, amit elhagyott valahol.

Az életnek nincs tartalma - mégsem lehet csak úgy elhajítani, mint egy kilőtt patront! Talán még használható lesz a harcban, ha eljön majd annak az ideje, és akkor rá is szükség lesz.