Az éden a lelkiekben van, nem az anyagban. Az pedig, hogy szabadok, igaz-életűek legyünk, csak tőlünk függ. A derű a szívben lakozik. Örök tavaszunk is bensőnkben él.

Az ember az otthonán dolgozik, s otthona a föld. Ront, elmozdít, pusztít, ledönt, földig rombol, aláás, aknásít, kivés, feltúr, összetör, porrá zúz, van, amit eltöröl, mást megsemmisít, és rombolva épít. Nem tétovázik akkor sem, ha iszonyú tömkeleg, tömb, akadály kerül az útjába, nem retten meg a tündöklő anyag tekintélyétől, sem a természet fenségétől. Ha közelébe férkőzik a teremtés roppant titkának, meg is ostromolja. Istennek az a megjelenési formája, amely lerombolható, kísértésbe ejti, kalapáccsal a kezében rohamra indul a végtelenség ellen.

Minden korlátozza az embert, de semmi nem állítja meg. Egy válasza van: átlépi. A lehetetlenség határvonala mindinkább hátrahúzódik.

A világegyetem nyersanyag. Az istenalkotta világ üres vászon az ember számára.

Az ember mély sebet ejt a természeten. Az isteni alkotáson ott látható az emberi munka okozta arcseb. Úgy látszik, az embernek az a küldetése, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat. A teremtést kisajátítja az emberiség számára. Ez a szerepe. Elég merész hozzá, majdnem azt mondhatnók: eléggé istentelen. Az együttműködés néha sértő. A tiszavirág éltű, örökké haldokló ember kikezd a végtelennel. A természet árapályával, az egymáshoz kívánkozó elemekkel, a környező jelenségekkel, a mélységben áradó hatalmas erőkkel az ember szembeállítja a maga ostromzárát. Ő is elmondja a maga ne tovább!-ját.

Az idő vasfogánál is szaporábban jár az ember csákánya. Az ember rágcsáló lény. Uralma alatt minden módosul, elváltozik, hol jobbá, hol rosszabbá. Egyszer torzít, máskor nemesít.

Aki fejjel magasodik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.

A tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit. Termékeny törlések...! A tudomány létra... a költészet szárnyalás. A művészet remekei örökkévalóak. Dante nem törli el Homéroszt.

Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.

Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi.

A szerelmi regényekben annyira elcsépelték már az "egyetlen szemvillanás"-t, hogy végül már szinte pellengére állították. Manapság már alig-alig merné valaki azt mondani egy emberpárról, hogy "meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt". Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, és csakis így. Ami még hozzájárul, az mind járulék, és csak később következik. Nincs kézzelfoghatóbb valóság, mint két lélek elemi erejű megrázkódtatása, mikor ezt a szikrát egymásba pattintják.

Minden jó tulajdonság valami fogyatkozásba fajzik; a takarékos közel van a fösvényhez, a bőkezű a pazarlóval rokon, a derék majdnem párja a hencegőnek; a nagyon jámborban van már egy kis szenteskedés; éppen annyi bűn van az erényben, mint amennyi lyuk Diogenes köpenyén.

A kacagás az a nap, amely elkergeti az ember arcáról a télies borulást.

A jövőnek sok neve van: a gyenge úgy hívja, elérhetetlen, a gyáva úgy, ismeretlen, a bátor lehetőségnek nevezi.

Fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer az által, hogy hasznossá válik.