Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.

Némely szó egyszersmind beszéd is, sírás és kiáltás egyszerre. Minden rajongás és minden fájdalom egybeolvad, és együtt tör ki benne.

Vagy ő jön vissza, vagy én megyek el. Minthogy nem jöhet vissza, el kell mennem. Meghalni jó, nem is nehéz, ami itt kialszik, az máshol újra felgyullad. Itt, ezen a földön örökös szívszorongás az élet. Az ember nem lehet örökké boldogtalan. Tehát felmegyünk a csillagokba, házasságot kötünk, soha nem válunk el egymástól, csak szeretjük, szeretjük egymást.

Az életben az ember egymás után elveszti kedveseit. Rengeteg fájdalom marad az ember mögött. A sors elviselhetetlen szenvedések sokaságával képeszt el bennünket. S még csodálkoznak, hogy az öregemberek sokat beszélnek. A kétségbeesés beszél belőlük.

Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.

A fájdalom faggat. Nincs az a bíró, aki olyan aprólékos, mint az önmagával perbe szálló lelkiismeret.

A balsors ijesztő gyorsan bánik el velünk. Olyan súlyos, hogy azt hinnénk, lassan mozog. Tévedés. Az ember azt hinné a hóról: hideg, tehát dermedt, mint a tél, fehér, tehát mozdulatlan, mint a szemfedő. S hogy rácáfol minderre a hóförgeteg.

A kétségbeesés hideg számító. Ragaszkodik a végösszeghez. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Mindent összead, egy garast sem enged el a számadásból. Számon kéri Istentől a villámcsapásokat és a tűszúrásokat. Tudni akarja, mihez tartsa magát a végzettel. Tűnődik, mérlegel, számol. Külsőleg komor, hideg, de alatta tüzes láva habzik.

A rémület bizonyos fokán az ember maga is rettenetessé lesz. Aki mindentől fél, az végül már semmitől sem reszket. Az lábbal rugdossa a szfinxet, s nekimegy az ismeretlennek.

Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk.

Minden lávák közül, amiket az emberi száj krátere okádni képes, a jókedv a legpusztítóbb hatású. Semmiféle tömeg nem tud ellenállni annak a csábításnak, hogy vidáman kövessen el gonosz dolgot. Nemcsak vérpadokon végeznek ki. S valahányszor egybegyűlnek az emberek, mindig akad közöttük egy mindenre kész hóhér, a gúny. Nincs ahhoz hasonló büntetés, mintha valakit kinevetnek.

A titok: háló; ha egy szeme elszakad, az egész felbomlik.

Mi a történelem? A múlt visszhangja a jövőben. A jövő tükröződése a múlton.

A történelemnek nincsenek kulisszái. Ami eltűnik a színpadról, nyomban homályba merül. Eltávolított díszlet, amely eltűnik, s amelyet elfelejtenek. A múltnak szinonimája van: az Ismeretlen.

A mozdulatlanság: látszat; a valóság: változás.