Ó, jaj annak, aki csak testet, alakot, látszatot szeretett! A halál megfosztja mindettől. Igyekezzetek lelket szeretni: azt majd újra megtaláljátok.
A szerelem az édenkert levegőjének mennyei lehelete.
Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.
Tudjátok-e, milyen furcsa ez? Én sötétségben élek. Van valaki, aki elment, és magával vitte a napfényt.
Amit a szerelem elkezd, azt csak Isten végezheti be.
Azon a napon, amikor olyan nő kerül az utadba, akiből a fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni.
Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.
A jövő sokkal inkább a szív ügye, mint az értelemé. Szeretni: íme az egyetlen érzelem, amely magáévá tehet és betöltheti az örökkévalóságot. A végtelennek szüksége van arra, ami kimeríthetetlen.
Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul.
Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lilafátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.
Az ifjuság rettenthetetlensége a tapasztalatlanságból következik.
Filozófus légy. Aki bölcs, az sérthetetlen. Amint engem látsz, én soha sem sírtam. Ezt bölcsességemnek köszönhetem. Azt hiszed, ha akartam volna sírni, nem lett volna reá alkalom?
Eleinte a nőket szerettem, aztán az állatokat. Most a köveket szeretem. A kő ugyanolyan szórakoztató, mint az állat vagy a nő, és nincs benne csalárdság.
A művész a világból csak a művészetet, és a világot csak a művészetben látja.
Ha a pokolból jöttél, oda is veled megyek. Úgyis megértem rá. A te poklod az én mennyországom, a te orcád fényesebb, mint Istené! Mondd, hát igazán nem kellek neked?