Aki szemfényvesztőt látott, tudja, mi a sors. Tűnő, lebegő, felbukkanó tárgyak, emberek a végzet kezében.

Aki ábrándozik, az alkot. Minden vágy hívás. Aki légvárakat épít, az kikényszeríti a valóságot is.

Csillagot pillantunk meg a végtelen tér mélyén. Bámuljuk a fényét. Oly messze van. Mi félelmet kelthet egy távoli csillag? Egyszer csak egy éjszakán megmozdul. Remegő fény dereng körülötte. Íme, a közömbösnek hitt csillag vándorol. Nem csillag az, hanem üstökös, az ég szörnyű gyújtogatója. A csillag jön, nő, bíborfürtjeit rázza, rettenetessé növekszik, felénk tart. Ó, borzalom, egyenesen feléd tart! Az üstökös ismer téged, az üstökös kíván téged, az üstökös akar téged. Rettenetes mennyei rohanás. Túl sok fény jön feléd, megvakulsz. Túl sok élet, belehalsz. Jöttét, mely fénybe borítja egedet, már nem akarod. Nem kell a mélység szerelmi vágya. Szemed elé tartod kezedet, elvonulsz, elbújsz, azt hiszed, elmenekültél... Felpillantasz. A félelmetes csillag feletted ragyog. De nem csillag már, egész világ. Ismeretlen világ. Izzó lávatömeg. Mélységek falánk csodája. Betölti az eget, nincs ott más, csak ő. Smaragd volt az ég végtelenjén, gyémánt volt távolból, de közelről katlan. A lángja pörköl. Tűzhalálod mennyei forrósággal emészt.

Az ember végtelenül ingadozó. Éppúgy elvesztheti irányát, mint a hajó. Horgonya a lelkiismeret. S mily rettenetes. A lelkiismeret is elalhat.

Az eltévelyedések sokáig lappanganak az emberben. A bűnök előre elkészítik bennünk útjukat. Már bennünk lappanganak, mikor még ártatlannak és tisztának hisszük magunkat. Nem hibátlan az, akinek semmi sem terheli a lelkét.

Akiben a tisztességes gondolatok győznek, az olyan, mint aki elvesztette lakása kulcsát, s erővel töri be az ajtót, hogy hazajusson. Betör, de jogosan. Kárt tesz, de a rosszban.

A szerencsétlenségek minden irányban hatnak. Dobj követ a vízbe, s számold meg, hányfelé fröccsen.

Az ember joga a könnyekhez nem évül el soha.

A bűn létezik. Mindenki tűri, és mindenki csinálja. Senki sem mentes bűneinek férgétől. Csak ezekről beszélek. Nem viszketünk-e valamennyien? Isten is ott vakaródzik, ahol az ördög csípi.

Akinek adóssága van, annak már van valamije.

Minél kevésbé értünk valakit, annál többet adunk a szavára.

A Végzet mosolyog. Mi rettenetesebb ennél? Ez a lelkek kérlelhetetlen kísérőjének utolsó cselvetése, mellyel próbára teszi az embert. A tigris-végzet néha bársonymanccsal simogat - félelmes játék -, édesen hízeleg a vadállat. Mindenki észlelhette magában, hogy az önérzet megnövekedése hogyan esik össze néha a teljes erőtlenséggel. A hirtelen növekvés fellazítja a szervezetet, és lázat okoz.

A lelkében élő mély érzések tették ellenállóvá. De a szélroham, ha kimerült a horizont egyik oldalán, a másik oldalról támad, s a végzet, akár a természet, néha kitör. Az első roham megingat, a második kidönt.

Nem minden ragyog, ami fényes. A fény: igazság, de a ragyogás lehet ármányosság is. Azt hiszed, világít? Nem igaz: gyújtogat. Éjszaka van. Valaki gyertyát gyújt, a silány faggyú csillaggá változik, és ragyog a sötétben. A lepke belehull. Felelős-e érte? A tűz szeme megbabonázza a lepkét, mint a kígyó tekintete a madarat. Lehetséges-e, hogy a lepke és a madár ne menjen oda? Ellenállhat-e a falevél a szélnek? Ellenállhat-e a kő az esés törvényének?

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?