A szárnyamra kötött zsineg végét a te lábadra hurkolta az ördög.

Ó, te voltál az a lány... Megrettenve, megittasulva, megbabonázva csak téged néztelek. Addig néztelek, míg meg nem borzongtam a rémülettől, éreztem, hogy megragad a végzet.

Nekünk, cigányoknak, csak ez kell: kóborlás és szerelem.

Az efféle szerelmes csevegés meglehetősen egyhangú dolog. Végtelenül ismételgetett szeretlek. Közömbös hallgató számára fölöttébb sivár és unalmas zenei frázis, ha nincs benne semmi cifrázat.

- Ennek rossz vége lesz.
- De legalább az eleje jó lesz.

Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak,
mert a holdtalan éj majd megleli a holdat,
mert minden mély apály új hullámot dagaszt,
mert szélnek kell a fa, szellő a leveleknek,
mert annyi kín után mosolyod rámvetetted,
mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!

Az ifju emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Mi van hát a törvényesség felett? - A méltányosság.

Mesterem, ez a különbség a mi utópiáink közt. Ön a kaszárnyát akarja kötelezővé tenni, én az iskolát. Ön, ha az emberre gondol, a katonáról ábrándozik; én polgártársról. Ön azt akarja, hogy az ember félelmes legyen, én azt kívánom, hogy gondolkozzék.

Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot.

A forradalmi valóság fölött ott az emberi valóság.

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, ezek a béke és a harmónia dogmái. Miért kell ezeket olyan félelmetes köntösbe öltöztetni?

A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik.

A szerelem legszembetűnőbb tünete a gyengédség, amely időnként szinte elviselhetetlenné válik.

Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.