Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.

Isten a kar; a véletlen: parittya; ember: kavics. Próbálj ellenállni, ha ki vagy röpítve.

Bűnt elkövetni s kérkedni vele: ez a történelem.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

A szerelmesek leggyönyörűbb pillanatai némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, s aztán csendesen kivirul.

A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.

A rossz előbb füstölög, mielőtt vétekké gyullad: a lelkiismeret fulladozik ebben a füstben. A megkísértett tisztesség önkéntelen émelyeg a pokoltól. A tárulkozó mélység bűze észre téríti az erőseket, és elkábítja a gyengéket.

A feledés átírt pergamen. Történik valami, és az elmosódott írásjegyek kiütnek az ámult emlékezés vonalközein.

Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

A szerelemben legerősebb a szokás. Az egész élet abban összpontosul. Hogy a csillagok minden este feljönnek: a világegyetem szokása. A mindenség olyan, mint a szerelmes asszony; a nap a szeretője.

Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.

Két helyzetben nem érhet bennünket semmi: egész magasan és egész lenn. A második eset legalább olyan kívánatos, mint az első.

Boldogságuk lassanként oly magaslatig emelkedett, ahol már nincs is növekedés tovább. Egy szó fejezi ki ezt a helyzetet: a beteljesülés. A boldogság, mint a tenger, eléri legfelső fokát. A tökéletes boldogságban csak az a nyugtalanító, hogy a tenger visszaáramlik.

Én nem tagadom az ördögöt. Az ördögben való hit megfordítottja az Istenben való hitnek. Egyik erősíti a másikat. Aki nem hisz egy kevéssé az ördögben, az nem nagyon hisz az Istenben sem. Aki hisz a napban, annak hinnie kell az árnyékban is. Az ördög az Isten árnyéka. Mi az éjszaka? A nappal bizonyítéka.