Amikor megalkuszom, akkor nem merem kimondani azt, ami bennem van, és hagyom, hogy a másik azt tegye velem, amit ő akar. Inkább tűrök, és némán szenvedek.

Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni.

Ha a belső béke nem ötvöződik egy állandóan jelen lévő éberséggel, akkor szintén el fognak bukni. Annak ellenére, hogy éppen jól érzik magukat. Éberség nélkül el fognak bukni.

Mi az elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felismerem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változtatok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok kimutatni az érzéseimet, de nem teszek mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni.

Egészséges egyén soha nem lesz olyasvalakiből, aki nem vállalja az elfojtott érzéseinek megélését, és az ezekből fakadó változtatásokat. Átélni és kimondani. Elfogadni és változtatni. Soha senki nem lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha ezt nem képes megtenni. Csak vergődni fog a félelmei csapdájában, haláláig.

Miért van az, hogy aki önmagával kapcsolatban feszült és békétlen, az ugyanilyen embereket fog magához vonzani? Miért van az, hogy aki jól érzi magát a bőrében, azt egyre több olyan ember veszi körül, aki szintén jól érzi magát a bőrében? Nem vették még észre?

Akik végigmenekülik és végigrettegik az életüket, mert nem akarják megoldani a problémákat, azok vissza fogják ezt kapni, még súlyosabban. Senki nem fogja megúszni. Mindannyian megkapjuk. Akkor nem jobb kimondani, még ha fáj is? És addig megváltoztatni, amíg a gondolkodás szikrája bennünk van? Mert lehet megkeseredve élni. Kétségtelen.

A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.

Valódi sikerélményt mindig csak egy új dolog adhat, egy új megmérettetés. Nagy megmérettetésből pedig nagy sikerélmény fakadhat, hiszen ezzel bizonyíthatom önmagamnak, hogy beletettem mindazt, amit csak tudok. És ez kisugárzást ad. És mégis félünk, félünk az újtól.

Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni - mert az élet szép!

- Említetted, hogy volt egy olyan gondolatod, hogy kaptál nyers "masszát", amiből szeretnél valami jót gyurmázni... Remélem, tudod, hogy nagyon sok pasi belefog ehhez hasonló "desszertkészítésbe", de egy idő után rá kell döbbenniük arra, hogy nagyon szép lett ugyan a desszert, csak az a kis probléma, hogy nem ő eszik belőle...
- Igen?
- A desszertet valójában mások csinálják! Ez a pótapa szerepköre. Felneveled a kislányt valaki másnak...

Nekem például a pasim nagyon sokszor mondja, hogy az, ami otthon zajlik, az maradjon köztünk. Arról ő soha, senkivel nem beszél, lehet ő bármilyen nagy érzelmi szarban... Most, hogy eljöttem onnan, nyilván egy nagy érzelmi válság zajlik benne: de nem beszél róla. Kettőnk beszélgetése sem úgy zajlik, ahogy szeretném, mert amikor felvetem, hogy beszéljen a problémáról, akkor azt mondja, hogy nem tud róla beszélni.

A határ mindig ott van, ahol tudom és érzem, hogy ártok magamnak vagy a másik embernek.

Meg kell tanulnunk elengedni magunktól a tárgyakat, az értékeket, hogy megőrizhessük önmagunk épségét, hiszen minden csoda három napig tart - miért őrizgetnénk őket három napnál tovább?

Az az ember, aki az apró, finom, pici jelekre nem figyel oda, és arra, hogy a másik milyen gesztusokat tesz felé, az éppúgy nem fogja észrevenni, kik azok, akik megérdemlik az őszinteségét, mint ahogy azt sem, ha figyelmeztető jelzést kap az élettől, és nem fog tudni változtatni.