Az előítélet nem egyéb, mint vélemény ítélet nélkül. A gyermekeknek az egész világon olyan véleményeket sugallnak, amilyeneket csak akarnak, s előbb, mintsem a gyermek képes volna ítélkezni.

Kétféle vélemény az apró dolgok megítélésében az élet fűszere a zárkában.

Gondolataink és hiedelmeink nem mi vagyunk, és ezek nem feltétlenül tartoznak hozzánk. Bármily értékesnek érezzük őket, nincs több jelentőségük, mint amennyit mi tulajdonítunk nekik. Minden csak azzal a jelentéssel bír, amellyel felruházzuk.

Szabadság alatt azt értem, hogy nem kell olyat elfogadnom, amivel nem értek egyet, még egy olyan rendszerben vagy világban sem, amelyet elfogadok. Vagyis igazat adhatok az ellenfélnek.

Mindig kereken kimondtam a véleményem, ám könnyen azt vonhatták le ebből az őszinteségből, hogy nagyon is biztos vagyok az igazamban. Pedig éppen az ellenkezőjét kellett volna látni. Vagyis, ha kendőzetlenül véleményt nyilvánítok, az csak azt jelenti, hogy megbízok a többiek őszinteségében.

Kritika jogosult akkor, ha a kifogásolt helyébe jobbat tudok adni.

Ha az ember elég sokáig él, egy idő múlva, mire olyan öreg lesz, hogy kezdi önmagát kifigurázni, és ő meg a kortársai mindannyian kaptak már szélütést vagy szívrohamot, az emberek kezdenek kedvezően nyilatkozni róla, leginkább azért, mert átvészelte a roncsderbit. Ilyenkor kap jó értékeléseket, miután megalkotta jelentős műveit.

Mindig lesznek olyanok, akik a neved meg a felmenőid alapján akarnak megítélni, de ne hagyd, hogy mások döntsék el helyetted, ki vagy. Döntsd el te magad.

Ugyanarról nem ugyanúgy gondolkozunk reggel vagy este. De hol rejtőzik az igazság, az éjszaka gondolataiban vagy a déli észjárásban? Két válasz, két emberfajta.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Mindig vannak káros közvélekedések, amelyeket azért nem veszünk észre, mert azokkal körülvéve élünk. Ilyen a melegek házasságának elutasítása, de a legszegényebbekről is egyre kevésbé gondolkodunk őszintén. Szerintem rossz irányba mozdult el a társadalom véleménystruktúrája ebben a témában. Szeretjük ugyanis azzal felmenteni magunkat, hogy azért a szegény is tehet arról, hogy nyomorog. Egy olyan országban, ahol a hét év alatti gyerekek majdnem fele mélyszegénységben él, a legrosszabb reakció azt mondani, hogy lényegében ők tehetnek róla.

Nem lehet elítélni a többieket anélkül, hogy ezzel egyben önmagunkat is meg ne vádoljuk, önmagunkra kell sújtanunk, hogy jogunk legyen a többiek megvádolására.

Nem az-e a legnagyobb akadálya a szabadulásnak, hogy elsőnek mi magunk ítéljük el önmagunkat? Azzal kell hát kezdeni, hogy az ítéletet, megkülönböztetés nélkül, mindenkire kiterjesszük, mert így máris felhígítottuk.

Az emberek sietve ítélkeznek, hogy őket meg ne ítéljék. Ne is csodálkozzunk ezen. A legtermészetesebb gondolatunk - az, amely szinte ösztönösen, természetünk mélyéről tör elő - ártatlanságunk gondolata.

Az embernek - ha érzi felelősségét - szabad áldást mondania, jót kívánnia. De átkoznia nem szabad. Egyrészt azért, mert semmilyen joga nincs ítélkezni embertársainak a cselekedetei, s még kevésbé a szándékai felett. Az utóbbiról szinte semmit sem tud. Pedig lehet, hogy erkölcsi szempontból a szándék fontosabb, mint a cselekvés.