Életem megmaradt karajkájából az idő éhesen harapdálja az utolsó falatokat.

Kétféle vélemény az apró dolgok megítélésében az élet fűszere a zárkában.

Mennyi lelki kicsinység kell ahhoz, hogy az ember testi kicsinysége miatt szenvedjen!

Milyen csodálatos lény az ember, hogy elviseli az elviselhetetlent!

Az optimizmust nem hazugsággal, hanem igazsággal kell és szabad csak táplálni, a kétségtelen győzelem világos látásával.

A munkás halandó, a munka halhatatlan.

Az újságírói tevékenység az embert kimeríti tán, el is aprózza, de összeköti az olvasóval és alkotni tanítja a költészetben is.

Az egymástól való állandó távollét örök szerelmeseket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első simogatások, az első ismerkedés heves pillanatát. És mégis, mindig együtt ver a szívünk, egy a lélekzetünk a boldogság vagy a szorongás, az izgalom vagy a szomorúság óráiban.

Fogság és magány - a két képzet rendszerint egybemosódik fogalmunkban. Tévesen! A fogoly nincs egyedül, hiszen a fogház hatalmas közösség, amiből a legszigorúbb elszigeteléssel sem tudnak senkit sem kirekeszteni, hacsak magát ki nem taszítja belőle az ember. A megalázottak testvérisége a börtön nyomása alatt születik meg. Ez teszi töménnyé, edzetté, érzékennyé.

Az olyan emberek látványa, akiknek lelkiismerete szenved, sokkal szomorúbb, mint a testileg elkínzottaké.

Ha úgy hiszitek, hogy a könnyek elmossák a vágy kormos hókupacait, sírjatok egy kicsit! De ne sajnáljatok. Az örömért éltem, az örömért halok meg. Bűn lenne, ha síromra a gyász angyalának kőalakját állítanátok.