A zeneszerző az írónál és a festőnél is rejtőzködőbben védi magánéletét - legalábbis művein keresztül ő árul el magáról a legkevesebbet.

Mindenkit érnek traumák a mindennapokban, amelyeket valahogy fel kell dolgoznia. A költészet pedig pont erre van kitalálva. Egy művészetektől eltiltott társadalomnál rosszabb nincsen.

Egy utca- vagy intézménynév persze alig több üres szónál, ha a névadó története nem kerül be a közösség kollektív emlékezetébe. De mégis több, mintha ez sem lenne, és már a név is elillanna az emlékekből.

A történelem egyrészt azoknak a nagy folyamatoknak az összessége, amelyeket a történettudomány leír, másrészt pedig a személyes sorsoknak az együttese. Mondjuk, a második világháború annak a 3-400 millió embernek az egyenkénti személyes története is, aki részt vett benne.

Mindig vannak káros közvélekedések, amelyeket azért nem veszünk észre, mert azokkal körülvéve élünk. Ilyen a melegek házasságának elutasítása, de a legszegényebbekről is egyre kevésbé gondolkodunk őszintén. Szerintem rossz irányba mozdult el a társadalom véleménystruktúrája ebben a témában. Szeretjük ugyanis azzal felmenteni magunkat, hogy azért a szegény is tehet arról, hogy nyomorog. Egy olyan országban, ahol a hét év alatti gyerekek majdnem fele mélyszegénységben él, a legrosszabb reakció azt mondani, hogy lényegében ők tehetnek róla.

Amikor eldicsekszünk például a külföldi barátainknak, hogy hány magyar Nobel-díjas volt, meg hány magyar találmányunk van, akkor mindehhez hozzá kell gondolni, hogy a találmányok nagy részét külföldön szabadalmaztatták, és a Nobel-díjasok is azért kaptak díjat, mert "szerencséjükre" elüldöztük őket. A nemzeti büszkeségünk másik oldalán a saját nemzeti korlátoltságunk van.

Szeretjük tudni, más hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, mint mi magunk.