A szerelem ugyanaz a zenemű végtelenül sokféle hangszerelésben.

Ma este rájöttem, hogy a muzsika, ha kifogástalan, pontosan ugyanazt a hatást váltja ki a lélekből, mint midőn kedvesünk jelenléte gyönyörködtet bennünket, azaz a világ látnivalóan legteljesebb boldogságával ajándékoz meg.

A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja.

Nyolcvan év óta mindig ugyanúgy kezdem el a napot. Nem gépies rutin ez, hanem lényeges része a napnak. Leülök a zongorához és eljátszom két Bach prelúdiumot és fúgát. El sem tudom képzelni, hogy másként is kezdhetném. Olyan ez, mint a házi áldás. Nekem azonban mást is mond. Újra felfedezem vele azt a világot, amelynek örömmel alkotom részét magam is. Ettől a zenétől eltelek az élet csodájával, azzal, milyen hihetetlenül csodálatos dolog, hogy emberek lehetünk. Sohasem ugyanaz ez a zene, soha. Minden egyes nap valahogy új, elképesztő és elmondhatatlan. Mert Bach olyan, akár a természet, akár a csoda!

A zene, amikor kikerül a zenész keze alól, csak egy pillanatig létezik, addig, amíg el nem halnak, el nem ülnek a térben a hanghullámok. A zene pillanatnyisága azonban csak a visszája az örökkévalóságnak.

A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.

Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa.

A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.

A harmónia, melyet a hárfád évek óta játszik, nem más, mint a te saját szívedben lakozó szeretet, együttérzés, tisztaság és szépség visszhangja; és ha vándorlásaid hosszú évei alatt szíved kapuját csak egyszer is kitártad volna a gonoszság, az irigység vagy az önzés előtt, a hárfád azonnal abbahagyta volna a játékot.

A dalok kiválasztják az órájukat és az évszakukat. Ha bádoghangot hallasz, annak megvan az oka. A dallam a szívedből származik, és sáros kútból nem lehet tiszta vizet meríteni. Hagynod kell, hogy a hordalék leülepedjen, különben úgy fog csörömpölni a zenéd, mint a repedt harang.

Egy festmény egy vers - szavak nélkül, egy vers egy festmény - szavakban. A zene mindkettő.

Mi is a zene? Ez a kérdés órákon át foglalkoztatott, mielőtt múlt éjjel nyugovóra tértem volna. Maga a zene létezése is csodálatos dolog, mondhatni maga a csoda. A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom. Mint egy megfoghatatlan közvetítő közeg, szellem és anyag közt lebeg testetlenül, mindkettőhöz kötődve, mégis különbözve azoktól. Szellem, de szellemként kötődik az idő mérhetőségéhez. Anyag, ám anyagként nélkülözi a teret.

A zene lelki mélységet ad, választ az élet alapkérdéseire - a zene egy korszak lenyomata és hiteles tanúja. Talán hitelesebb, mint a fénykép vagy az írott szó. Mert a múltat jelenti, a gyökereket, s ugyanakkor jövendöl.

Akinek botfüle van, annak minden muzsika lárma.

Egyszerűen csak a zene szépségeit élvezem és csodálom Mozart bámulatos művészetét, amely a hat hang mindegyikének megadta a maga saját és különleges karakterét és minden egyes cselekvő személyt éles árnyalással választott el a többitől, úgyhogy - teljesen megfeledkezve az abszolút valószerűségről - a feltételezett valóság mélységét csodálom, s a józan emberi értelmem elhallgat.