Az a félelmetes, hogy az ember irigy. Lényegénél fogva az... azt hiszem, az irigység a létért való ösztönös harc egyik eleme. Benne rejlik a génekben.

A nők ugyanúgy megérzik a szakítást, mint a kutyák a közelgő földrengést. Amikor még semmi jele nincs.

A hálaérzet az istenség megnyilvánulása. Ezért oly ritka. Hálátlansággal jóval gyakrabban találkozunk. "Nem azért örülök, mert a jót jóval viszonozhatom, hanem azért, mert ebben a percben Istennel beszélgetek."

Mindenkinek előfordult az életében. Az enyémben is. A félelem pillanata. Nem fizikai, nem halálfélelem, hanem éppen az a pillanatnyi elmezavar, amely törést okoz a lélekben. A megingás pillanata. Vagy talán az önmegismerésé? De ezután azt mondja az ember; egyszer gyengének mutatkoztam előttetek, de többé soha.

Az emlékezet a fölösleges dolgok raktára, afféle kamra, melyben régi cipőkkel telegyömöszölt poros kosarak, leszakadt fülű kofferok, mindenféle rongyok, ernyők, üvegek, albumok, drótok, fél pár kesztyűk alusszák álmukat, amíg végleg ki nem dobják őket. És por, por, sűrű, renyhe por, az idők pora.

Nincs tartósabb és csalókább valami a gyerekszerelemnél.

Azt gondoltam, hogy az emlékezést kapjuk kárpótlásul a legkedvesebbért, amit elvettek tőlünk. A természet az emlékezettel kárpótol a halálért. Ez a mi nyomorúságos halhatatlanságunk.

Az emlékezet olyan, mint a háló, nem szabad túlságosan megfeszíteni, hogy a nagy súlyt is megtartsa. Ami túlságosan nehéz, csak hulljon ki, repüljön ki belőle. Különben örökös feszültségben telik el az élet.

A félelem az emberi tudat legmegfoghatatlanabb és legtitkosabb rugója.

Akinek botfüle van, annak minden muzsika lárma.

Nincs ármányosabb szövetség, mint ami az álszerelemre épül. Ebből csak boldogtalanság, pusztulás származhat, vagy sótlan, csüggedt tengődés, amit mindennek lehet nevezni, csak életnek nem.

Ritka adomány, ha valaki semmilyen. Azok, akik ilyen zseniálisan semmilyenek tudtak lenni, rendszerint sokra viszik. Az egésznek az a titka, hogy akinek dolga akad velük, saját vágyaikat és félelmeiket vetítik rá a semmilyen háttérre. A semmilyenek mindig szerencsések.

Csak a jelentéktelen ostobaságokat őrzi meg híven az emlékezet. Azokon nem fog az idő. Hallhatatlanok.

Mindent meg lehet szokni, még az emberi erőt meghaladó terhet is; a kövér ember is megszokja, hogy húsz-harminc kilós súlyfölösleget cipeljen állandóan.