A versbe öltöztetett szó részben már maga is muzsika.

A blues arról szól, hogy elveszítesz valakit, akit szerettél, és nincs elég pénzed, hogy leidd magad.

Ha az ember zenész, és játszik is a hangszerén, úgy át tudja élni az emlékeket, mintha azok a közelmúlt eseményei lennének.

A zene az angyalok énekével vetekszik szépségét tekintve.

A zenédben az érzéseidet kell kiárusítanod.

A zene még a legrosszabb pillanatokban se szabad, hogy bántó legyen a fülnek; ellenben védenie és kényeztetnie kell azt. Így a zene örökké zene marad.

Egy műalkotás nem olyan, mint egy szelet kenyér. Amikor valaki ellop egy zsemlét a boltból, a zsemle eltűnik a helyéről. De ha valaki letölt egy dalt, az csupán adathalmaz, amíg a hallgató zenévé nem varázsolja, meg nem hallgatja, szubjektív tapasztalattá nem alakítja. A zenész munkájára óriási hatással van az, amit az emberek gondolnak róla. Nem bánhatunk úgy a rajongókkal, mintha tolvajok lennének. Aki meghallgatja a munkánkat, az a barátunk, nem az ellenségünk.

Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit.

Nem az lesz a sztár, aki híres, és tele van vele a sajtó, hanem aki tud támaszt és vigaszt nyújtani akkor, amikor nehéz perceik vannak azoknak, akik bíznak benne. Akinek a zenéjében találnak lélekhez szólót.

A zenében az ember néha minden keresgélés nélkül is megtalálja a választ a kérdéseire.

Miért kelt egy moll akkord szomorúságot? Mert a zene felkavarja az étert, amelyben az érzelmeink lebegnek.

A zene maga az élet, és amíg szól, semmi nem hal meg örökre.

A lassúzás elég fura dolog. Igazából nem is tánc. Inkább csak áll az ember a másikat átölelve és a zene ütemére egyik lábáról a másikra billeg. Azt hiszem, beszélni sem nagyon szokás közben, legalábbis körülöttünk senki nem beszélt. Azt hiszem, értem, miért: az embert annyira lefoglalja a másik közelsége, hogy nehéz ilyenkor kigondolni bármilyen témát.

Hogy megvédjük magunkat ebben a világban, nemcsak mítoszokkal és vallásokkal, gondolatokkal és hiedelmekkel vesszük körül magunkat. Hanem zenével is. Hangokkal és ritmusokkal, dallamokkal és harmóniával. A zene is véd minket egy idegen világban. Betölti a körülöttünk lévő űrt; a csend félelmetes ürességét. Fütyörészünk éjjel az erdőben, hogy ne féljünk, és ne legyünk olyan védtelenek a sötétben. Afrikai törzsek a dobok ritmikus morajlásával töltik ki az ürességet maguk körül. Amikor énekelünk, akkor az énekhang hullámai töltik ki a teret körülöttünk. Egy walkmannel az övünkön és egy fülhallgatóval a fejünkön kizárjuk a valóságos világot; gyalogolhatunk egy félelmetes metropolis legzajosabb utcáján, közben mégis a zene és a harmónia világának közepén érezhetjük magunkat. Körülvesz minket a dallamok és ritmusok láthatatlan védőburka. Amikor a zene elhallgat, a nemlét és a csend birodalma vesz újra körül minket.

A zenetanuláshoz kell bizonyos tolerancia az unalom és a hibák iránt.