Még a legforróbb szerelem sem képes viszontszerelmet ébreszteni.

"Közös megegyezés" - a legrettenetesebb kifejezés... Azt jelentette: az örömkönnyek rászáradnak és rákövülnek a lebiggyedt ajkakra. Valamikor aztán az egyik úgy ránehezedik a szájszögletre, hogy lehúzza, és végleg úgy is marad.

Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül.

Aki csak fejezetekben él, annak a számára nincs távlat, nincs lendület, nincs értelme az egésznek. Az tétova, töredezett, semmitmondó részletekben él. Végül is mindenben megrövidíti magát.

Az ember mindig csak előrenéz, a vélelmezett cél felé, és soha nem oldalra, ahol azok a pillanatok vannak, amelyekért érdemes útra kelni.

Rád gondolok, ha úgy tartja kedvem, annyiszor és úgy, ahogy akarok. Semmi nem akadályoz, semmi nem gátol meg benne. Tudod, milyen felszabadító érzés ez? A tegnapi találkozásunk számomra minőségi ugrás volt. Sikerült úgy látnom téged, mintha csakis az enyém volnál, mintha csakis nekem találtak volna fel.

Ha az ember zenész, és játszik is a hangszerén, úgy át tudja élni az emlékeket, mintha azok a közelmúlt eseményei lennének.

Nem szeretek így írni, de rákényszerítem magam. Nem akarok az írással több érzelmet invesztálni a "történetünkbe". Nem akarok még több építőkockát rátenni, mielőtt hagyom az egészet összedőlni. Én már valóban csak azt az egyetlen találkozást szeretném. Azt hiszem, az mindkettőnknek jót tenne.

Semmi nincs előzmények nélkül. Semmi nincs csak úgy magától.

Amit irántad érzek, az nem vesz el semmit abból, amit iránta érzek. A kettőnek semmi köze egymáshoz.

Szeretném továbbra is olyannak látni, mint amilyen az elmúlt napokban volt. És azt akarom, hogy ő is olyannak lásson a továbbiakban, amilyennek néhány napja lát. Olyan férfinak, aki képes megadni neki "mindent". Nem, nem képes, csak hajlandó. A kettő között ott az illúzió. Egy darabig még meg akarom őrizni. Mi másért érdemes élni, ha nem a "minden illúziójáért"?

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Nincs meghatározott mennyiség az érzelmeimből, amelyet különböző emberek között kellene szétosztanom, akik mind más- és másféleképpen jelentenek nekem valamit. Minden, számomra fontos ember csakis önmaga, és saját helyet foglal el bennem.

Önmagunk sértettsége attól nem lesz kisebb, ha mindenáron annak a nyakába akarjuk varrni, aki esetleg megsértett.

A menekülés soha nem a végpont, mindig csak a tétovázás elnyújtása.