Amikor valami szörnyűséges dolog történik az emberrel, az emberek hajlamosak azt ismételgetni, hogy minden okkal történik. Mindig is utáltam, amikor ezzel jöttek. Nem azért mondják, hogy megvigasztaljanak. Ostoba, gyáva dolog, mint a sötétben való fütyörészés. A kiszámíthatatlan sorstól való félelem.

Az ember naivitása, hogy újra és újra azt reméli, rossz után csak jó jöhet. Ritkán van így. Már az is öröm, ha a rossz más, enyhébb formában, némiképp változatosabban köszönt a világra.

Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová - és van kihez - hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal.

Ha az ember fagylaltozik, nehéz azt hinnie, hogy minden szarrá ment. Hogy oda minden remény.

Az ember néha nem is sejtené, hogy milyen dolgok gyógyítják meg, egy nagy nevetés, egy őszinte szó és egy idegen erős ölelése.

Mert voltál: a világ értelme is megváltozott.
Üres szavakban te vagy a tartalom.
Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.
S a feneketlen égbolton
te vagy a biztos pont
hová értelmetlen életemet kapcsolom.

Ha nem tudnék olyan közösséget érezni a természet minden jelenségével, meg kellene őrülni a magánytól.

Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.

Van, amikor a csend hangosabban beszél, és a legnagyobb vigaszt az nyújtja, ha valaki csak ott van mellettünk.

A szívembe temetem ezeket a dolgokat: azt, ahogy a kezem alatt érzem őt, azt, ahogy a számban megtelepszik az íze. Szükségem lesz rájuk, mint talizmánokra, hogy túléljek egy lehetetlen utazást.

Nem történik semmi, nem jön senki, te sem jössz már,
nem értenek szót velem az utcák, minden sarkon valami
kacatba botlok, ami rád emlékeztet, közben pedig próbálom
megfejteni, hogy vajon a kötelesség, a kényszer vagy
talán a túlzott ragaszkodás rémisztett meg annyira, hogy.
Végül elindulok a lángossütödéhez, várok majd a soromra
a koraesti, üvegtesti homályban, az lesz a tökéletes béke.

Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény.

Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor.
Épp úgy, ahogy a szomorú alkonyoktól.
Talán szerelemtől,
szelíd szavamtól.
Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor.

A lényeg a győzni akarás! A való életben sem nyerhetünk mindig. Van, hogy nyerünk, és olyan is van, hogy veszítünk.

Egy szép napon egyszer csak elvonul a sötét felhő, mintha soha nem is létezett volna. Nem mindennapos jelenség, de előfordul, ráadásul sokszor látszólag minden ok nélkül. Nem történik semmi különös, csak eltűnik az árnyék.