Már a panasz, a panaszkodás is kölcsönözhet némi bájt az életnek, így könnyebben elviselhető: minden panaszban van egy szemernyi bosszú, az ember silány közérzetét, bizonyos körülmények közt akár silányságát mint igazságtalanságot, mint meg nem engedett előjogot szemére vetheti azoknak, akik mások, mint ő.

Az olvasás - ha élvezetet okoz - segít élni. Átélni és túlélni is.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.

Ne érezd magad rosszul! A múlt elmúlt... akár jó volt, akár rossz, kőbe van vésve, és már nem változik. És nekünk ebből kell vigaszt merítenünk.

Amikor azt hiszed, minden elveszett, szinte váratlanul kerül élő épp az, ami kell.

Amikor valami véget ér, egyben el is kezdődik valami más.

Ellentmondásnak tűnik, ám az új élet valóban a régi fájdalmából születik.

Elszáll felettem az idő
Tengernyi könnyet hullattam
Ó, Uram, már csak az imában bízhatok

A csillagod leszek, vezess engem utamon.

Humor. Irónia. Pátosz. Mindig is úgy gondoltam, ezeket a tulajdonságokat azért fejlesztettük ki mi, emberek, hogy megbirkózzunk ezzel az oly gyakran kegyetlen és igazságtalan világgal. De amellett, hogy vigaszt nyújtanak, ezek a tulajdonságok egyben felismerések - rövid, felvillanó, de azért fontos felismerések - arra nézve, hogy bármilyen küzdelmet és szenvedést is tesz elénk ez a világ, ezek nem tehetnek igazából kárt abban a nagyobb, örök lényben, akik valójában vagyunk. A nevetés és az irónia szívből jövő emlékeztetők arra, hogy nem rabok vagyunk ebben a világban, csak átutazók.

Az a legcsodálatosabb az emberi természetben, hogy megvan a képességünk arra, hogy még a legborzasztóbb emberi tragédiák árnyékában is vigaszt találjunk.

Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől;
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte
kristályként körültündököl!

Hozzászokott a vidékhez, belesüppedt - és még a szerelemben is valami gyászos édességet talált, valami altató varázst.

Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.

Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.

Minden próba mögött valamilyen nevelő szándék húzódik.