Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.

Isten, óh keresztény Isten!
határozz helyettem! Ne akaratom pörgesse
szédült léptemet, vad csillagokban rendelt
sorsomért ne vélem számolj! Jó és
Rossz úgy összekuszált már - felelhet-e
Néked a bódult pille vakító ege alatt?
Bár volnék oktalan porszem, számolatlan
parány a Sokban, mit vak erő kénye
dobál: vak és céltalan erő! de tán mégis
beláthatatlan akaratod szerint! óh
irgalmazz nékem! s vedd le roskadó lelkemről a felelős akaratot...

Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, - nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.

Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hűséges és makacs érzékemben.

Hűtlen kedves!
miért nem szóltál? Szép lassan
csöndben óvatosan lehurkoltam volna
kezemről az ezüstfonalat - hogy ne fájjon
ha majd le akarsz szakadni rólam.

Mert voltál: a világ értelme is megváltozott.
Üres szavakban te vagy a tartalom.
Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.
S a feneketlen égbolton
te vagy a biztos pont
hová értelmetlen életemet kapcsolom.

Nézd: ez a fátyolos szem csak sírni tanult
S most halálos boldogságában is csak
könnyel van tele.
Elemészt engem imádott ajkad részeg illata,
De mást nem akarok már:
hadd pusztítson el a rám zuhanó gyönyör.

De most már itt vagy! Mióta drága
karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod
elöntött heves áramával. Már nem sokarcú
képzelet: felcsendült valóság vagy!
S úgy megráztál, mint diadalmas dallam
megrázza a hangszer boldog húrjait.